Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Pálinka Szánrájz 1.

, 661 olvasás, quentin , 11 hozzászólás

Ezerszín

Beültünk az autóba és elindultunk, befelé Kareszhoz, Pestre…

Hallgattunk. Rossz idő, sötét, morgós felhők, vésztjósló széllökések. Fülledt, párás, nyomasztó melegfront. Valahogy épp nem voltunk a legjobb hangulatban, amikor egyszer csak mélázó hangon azt kérdezi Öcsém:

· Te, Laci! Emlékszel? - oldalra néztem rá, vezetés közben, mert nem fejezte be a mondatot, és épp visszakérdeztem volna intelligensen, hogy: - "mire, bameg?" - amikor megláttam a szikrát a szemében…

Ja! Arra!?

Ettől aztán rázni kezdett a röhögés… annyira, de annyira, hogy csak a másik sáv felénél tudtam visszaszerezni a verda felett az ellenőrzést…

… Szabolcsban laknak a rokonok. Nagyon jó fej, szorgalmas emberek, bár van néhány kisebb hibájuk, de ettől még imádjuk őket.
Például: Korán kelnek.

Aznap arra ébredtünk, hogy mozog a föld és felborulni készül az ágy… meg egy hangra:
- Felkelni lusta hétalvó banda, hogy baszom az anyátokat telibe'… és egy harcsabajszú tekintetre. Aztán megint rengeni készült a föld, ezt abból tudtuk, hogy a drága rokon, Ferkó, már megint felemelte mellmagasságig az ágyat, úgy, hogy hárman rajta voltunk – aztán elejtette.
- Bámm! - dörrent a padló, reccsent az ágy és eddigre már tényleg felébredtünk. Összekoccant a fejünk, megemelkedtünk úgy egy méternyit a kiváló ágyrugók okán, aztán visszahuppantunk… Ezen kívül még összesen az volt világos, úgy egy másodpercen belül, hogy iszonyatosan fáj a fejünk.
Karesz szólalt meg először, Ferkóhoz intézve a kérdést. Hangja kissé nyivákolt, de az előző este alapján ez érthető:
· Hány óra van, hogy a rosseb' szakassza rá az eget arra, aki kitalálta az alkoholt?
Közben felültünk, intenzív és nagyrészt sikertelen közelharcot vívtunk önmagunkkal az egyensúlyérzék visszanyerése céljából, jobbra-balra dülöngélve.
Ferkó megpederte a bajszát, pirospozsgás arcán újabb lángfoltok gyúltak, és hatalmas vigyor kíséretében, hangosan ordítva közölte: - Mingyá fél öt, azt a hétalvó mindenségit a kurva szátoknak!
· Fél öt? Délután? - Kérdezte valamelyikőnk kissé bizonytalanul.
Ferkó oldalra billentette a fejét és hunyorítani kezdett. Ettől olyan sanda tekintete lett, hogy rögtön sejteni lehetett: itt valami csúfság készül. Elő is kapott egy literes szódásüveget az ágy lába mellől és kiabálni kezdett, mintha az óvóhelyre szóló gyülekezőt kellene egyedül, hangos-beszélő nélkül megorganizálnia a Nyugati pályaudvaron.
· Mióta iszunk pálinkát szombat délután fél ötkör? He? Na melyik pesti rézfaszú tudja erre a választ, he?

Bizony erre aztán hiába kezdtük el kánonban remegve rikoltozni, hogy "Jajj, pálinkát azt neee!" - pont annyi hatása volt, mintha papírrepülővel támadnánk a német légierőt.
Ferkó csak töltötte a pálinkát a decis poharakba /ő ezt kicsinek hívja, a fene a gyenge szemmértékit/. Töltötte a "nedűt" és közben a rimákodásunkra tromfolva folyamatosan mondogatta, hogy "kusss, kusss, kuss". A végén meg, égig emelve a hangerőt: - Kúúússss!
A tegnap esti "tanítás" okán világos volt, hogy mi az elvárás: Egy húzásra letolni az egészet. (A tanítás, egyébiránt egyszerű – kétlépcsős művelet volt: Aki – Ferkót idézve - "pöcsölt" a pálinkával, az hátulról kapott egy akkora tockost, hogy az asztallap fogta meg a fejét – és meg kellet inni még egyet büntiből.)
Ültünk tehát a pálinkával a kezünkben és összekoccintottuk azt a vendéglátónkéval… aztán illemtudóan vártuk a tósztot, kétségbe esett szemeinket a "drága" házigazdára emelve.
· Na kérem! Reggeli félórás merevedés megvolt? - kérdezte nyilvánvalóan a tószt részeként, feltűnően derűsen csillogó szemmel. (Úgy tűnt egy-két pohárnyit tesztelt már valamikor hajnalban) Egymásra néztünk… A tegnap esti danászás és vedelés totál betett, így egyszerre csóváltuk a fejünket és vonogattuk a vállunkat.
· Na akkó' majd ettűl! - közölte. Hozzátette még, hogy "Isten Isten!" - és bedobta a deci páleszt, utána elégedetten sóhajtott.
Mit volt mit tenni, mi is bedobtunk, de a sóhajtozás helyett valamér' nálunk más volt a hatás… (nem, nem az azonnali merevedés – ez egy téveszme). Konkrétan azt hittük kiköpjük a tüdőnket és emellett azonnal meggyulladunk. De nem nagyon tudtuk elmondani a problémáinkat, mert a torkunk mart és sírtunk is kissé. Ferkó? Az meg röhögött és nyihogott egyszerre, hatalmasakat horkantva, mint egy kétéves csődör, ha kancát lát.
· Meghalok – közöltem kérdésére, mely szerint, "na milyen vót kisgyerek?"
A többiek is, ugyanígy…
· Hatvanöt fokos, ütős mi? - kérdezte, de nem várt választ… Nem olyan, mint a tegnap esti likőr (az "csak" 45 fokos volt).
· Tegnap este elfogyott az összes pia, akkor ez honnan van? - kérdezte sápítozva öcsém, aki először volt képes megszólalni.
· Hát reggel felkeltem, oszt áttekertem Dombrádra, nehogy má' szégyenbe maradjak.
Reggel… mikor máskor – gondoltam… hiszen most van hajnali 4 óra 35.
… és 4 óra 45-re elfogyott a liter pálinka… 5 órára pediglen ennek ellensúlyozására a 25 tojásból 5 fej hagymából és fél kiló csirkemájból készült reggeli is belkerült a szervezetbe. Méghozzá macskapöcse paprikával – és emiatt úgy fejenként öt szelet kenyérrel.
"A macskapöcse paprika finom és egészséges." Ezt persze Ferkó jelentette ki, és nála az ellentmondás szó, az törlődhetett. Bármely vitának az volt a végeredménye, hogy közölte: "Én vagyok a házigazda!" Ez pedig valahol a fejében nyilván olyasminek volt megfeleltethető, hogy Isten vagy akárki más véleménye fontos ugyan, de csak a portán kívül. A macskapöcse paprikát pedig magában is ette, jóízűen… és közölte hozzá, kissé csámcsogva, szemlátomást élvezettel: "Desszert"
Nekünk meg kenyér nélkül lemarta volna a fogunkról a zománcot.

Reggeli után kiderült, hogy nekiindulunk a határnak. Ez felettébb jó programnak tűnt akkor már, (mert a kaja-pia-macskapöcs kombinációtól másállapotba kerültünk) és baltát is kellett vinni hozzá.

Igen-igen fát lopni mentünk…

Aggodalmaskodásunkra kifejtette, hogy: "A Téjeszé, azaz a milyenk" és ez világosan és egyértelműen azt jelenthette, hogy semmi rossz nincs és nem is lehet benne. Ezt onnan tudtuk, hogy nem is emelte meg a hangját, és semmilyen szinten nem káromkodott. Eképp történhetett, hogy fél hatkor már vidáman valamint másnaposan és tökrészegen /ezt nem a reggeli pálinka miatt, ugyan már! Hanem azért mert negyed hatkor kidörömböltük a kocsmárost, majd megittunk fejenkét 4 feles Hubertust, ha akartunk, ha nem/ énekeltük az erdőben a Laár pour L'art társulattól a favágók dalát – hárman, mert a Ferkó nem ismerte:

"Vágom a fát a fejszémmel,
De csak nappal, soha nem éjjel.
Vágja a fát a baltával,
És nem kel fel soha bal lábbal."

Ennél a pontnál a dal erdőbéli klipje átment balett-előadásba, mert a bal lábunkra mutogatva, a jobbon piruettezve körbe-körbe ugráltunk a fák körül.

"Fákat vág a favágó,
A favágónak jó.
A fejszenyél bár vastag,
De megmarkolható."

Na itt meg aztán olyan baltás gengszter-hipp-hoppot hadonásztunk, hogy azóta is ez vezetné a youtube nézettségi listáját, ha felvettük volna.

De kisvártatva – és szinte egyöntetűen - abbahagytuk a nótázást, meg reppelést és minden ide nem illő dolgot, mert rájöttünk, hogy miképp van az elkövetkezendő strófa… és még a legpiásabb állapotunkben is bederengett, hogy Ferkó elég nehezen viselné a nóta végét.

(Tényleg csak a leggyengébbek, vagy a nagyon fiatalok miatt:

"Vágom a fát a fejszémmel,
De csak nappal, soha nem éjjel.

A tölgyfa dől,
A forgács hull,
De alig várom már,
Hogy a melltartómat felvegyem,
Mert vár a buzi-bár."

Meg ilyenek vannak benne…)

Ferkó meg még itt kétkedett volna a heteroszexualitásunkban és balta volt nála!

Nem énekeltünk tehát tovább, hanem ittunk kicsit megint a magunkkal hozott páleszből, ily módon kellően felvérteztük magunkat minden környezeti behatás ellen. Ami nemsokára meg is érkezett a helybéli erdőőr személyében…

Zöld ruhás, angyalszőke hajú, kedves arcú férfiember volt, de meglehetősen mogorván és bizalmatlanul viselkedett. Például ránk fogta a vadászpuskáját, és azt firtatta, hogy kik vagyunk, minek jöttünk és, hogy tudjuk-e: a falopás büntetendő. Öcsém és Karesz igen megszeppenten ácsorogtak ott, Ferkó meg időközben nesztelenül elslisszolt… hát hiába a rutin meg az évek – gondoltam. Szerencsére épp annyira voltam részeg, hogy beszélni még tudtam, így aztán belátható, hogy nem sok esélye volt az erdők védelmét szolgáló hivatalos személynek.
Rövid, szabatos mondatokban kifejtettem neki a következőket:
1. Pestről jöttünk a legnagyobb titokban hatósági ellenőrzést végezni.
2. Az ellenőrzés tárgya, hogy Szabolcsban az erdőőrök vajon együttműködnek-e a fatolvajokkal.
3. Aki a legjobban teljesít, annak jutalma egy havi üdülés családostul a Balatonon.

Nem nagyon hitte elsőre, de feltettem neki több keresztkérdést arról, hogy vajon hallott-e már fatolvajt úgy kornyikálni, hogy egy kilométerről is hallják, meg ugye, hogy milyennek ítéli meg az általunk végzett fakivágási meló hatékonyságát /mert eddig összevissza egy fél fa lekűzdésére futotta/. Aztán – midőn kiderült, hogy látta a favágók dalára lejtett performansz jelentős részét is, arra is rávilágítottam, hogy ez sem annyira szokványos lopás közben.
Gyanakodott még kissé, amikor megkínáltuk a páleszből… és bíz' mákunk volt, mert szerintem kifogtuk az egyetlen nagykorú lakost a megyében, akinek a szervezete nem tolerálja az alkoholt.

Alva hagytuk szegényt az erdőben és a kertek alatt visszalopóztunk Ferkóékhoz.

Szerette volna, ha áldomást iszunk szerencsés megmenekülésünk kapcsán – de úgy ítéltük meg, hogy meleg a helyzet. Kis falu ez. Ha az erdőőr erre talál jönni és kér valami dokumentet, akkor nagy zűr lez – mondtam a család szemefényének, és azon mákonyásan beültünk az autónkba, hogy elinduljunk hazafelé.

Fellélegeztünk, ahogy elhagytuk a falutáblát. Kellemesen kígyózó, de azért úgy-ahogy egyenesen és nagyrészt az aszfalton történő haladásunk közepette egy jó fél órán át csak az elmúlt 24 óra eseményeit taglaltuk – könnyek között röhögve… és végső soron arra a következtetésre jutottunk, hogy mára hálistennek véget értek a kalandok… Vannak azonban tézisei az életnek, melyek kapcsán az emberfia utóbb kénytelen belátni, hogy súlyosan tévedett…

Mi is így tettünk, amikor egyetlen perccel a boldog és békés nap várható eljövetelét jövendőlő mondataink elhangzása után szemből, úgy másfél kilóméterre tőlünk rendőrautó villogó kék fényét észleltük.

· Jesszumpepi! – közölte Karesz rezignáltan maga elé mutatva. - Lackóka szívettépő lesz a búcsú a jogosítványodtól! Emiatt aztán, arra is tekintettel, hogy közvetlenül előttünk a Jó Isten egy jobbra történő lehajtási lehetőséget létesített az úton, meglátva az égi jelet élesen arra rántottam a kormányt és tökig nyomtam a gázpedált. Úgy két perc múlva, és vagy négy kilométerrel odébb tökéletesen meg voltam győződve arról, hogy ezt megúsztuk. No ebben éppen nem tévedtem, de azt hiszem – így utólag - meg kellett volna állni, várni pár órát, amíg a keringésemben az alkoholszázalék leesik a negyedére és megfordulni. Sajnos azonban az én drágalátos öcsémnek kiváló a memóriája és nagyszerű a látása is. Emiatt aztán kiszúrta, hoyg elhúztunk az Alsógyügye tábla mellett, és bevillant neki, hogy az ő egyik legeslegkiválóbb roma katonatársa biz' ebből a térképen nem is jelölt faluból származik. - Ott meghúzzuk magunkat, amíg kijózanodunk – mondta és ez tényleg annyira jó ötletnek tűnt…

- folyt köv -

Megjegyzés: Dalbetét: L'art pour L'art társulat

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 15
Regisztrált: 2
Kereső robot: 13
Összes: 30
Jelenlévők:
 · bbbbb
 · PiaNista


Page generated in 0.0403 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz