Az ember az idő múlásával egyre inkább néz a múltba, mintsem a jövőbe. Emlékekből épít magának egy olyan kis zugot, ahol a tárgyak, a felidézett képek, illatok adják az otthon meleg biztonságát. Magam is így vagyok ezzel, bár időnként megpróbálok a jövőbe nézni, de a hétköznapok minden negatív élménye arra késztet, hogy visszabújjak oda, ahol gondtalan gyermekként élhettem. Szegényesen, beosztással, de szeretetben. Anyám megtanított bennünket arra, ami fontos a túléléshez. Becsületre, gondoskodásra, és jó háziasszonynak nevelt minket, lányokat. Hogy aztán ezzel ki mennyire élt, nos, az más kérdés. Apám a munkára, és gondolkodásra. "Szegény ember tudjon gondolkodni és számolni."- mondogatta gyakran. A hét gyerek egymástól is tanult. Én sokat. Mert volt lehetőségem figyelni és akár a hibákból is elcsippenteni valami jót, hasznosat az előttem született hattól. Felnőttem és igyekeztem magammal vinni azt, amit otthon kaptam, kivált Édesanyám gondos szeretetét, Apám meséit, munkabírását és hazaszeretetét. Erdély, számára az otthon volt, ahová mindig visszavágyott s ahová engem is vinni akart. De mielőtt ezt megtehettük volna, csendesen elaludt. Most a buszon ültem, hogy nagy vágyaimat végre valóra válthassam. Eljutni Csíksomlyóra, eljutni Erdélybe.
Igyekeztem figyelni arra, ami körülöttem történik, próbáltam félretenni a bennem zajló érzéseket, mert nem szerettem volna máris elérzékenyülni. Segített ebben, hogy a zarándokút természetének megfelelően ne magam, hanem Isten felé forduljak. Jólesett a lelkemnek a reggeli imádság. Régen volt az, hogy nem egyedül tettem ezt. Mennyire más így!
Katolikusnak kereszteltek. Édesanyám megtanított minden imádságot és reggel meg este együtt mondtuk el azt. Már rég nem mondtam el az Üdvözlégy-et.
Férjem és fiaim reformátusok és én is ezt a vallást gyakoroltam az elmúlt több mint húsz évben. De nem keresztelkedtem át, mert úgy gondoltam, szüleimet tagadnám meg. Imádkoztam a társaimmal és egyre könnyebbnek éreztem a lelkem. Aztán a busz hátuljában ülő Attila elővette gitárját és énekelt nekünk. Mária énekeket, majd később mindent, amit kértek.
És jöttek a hegyek, a fenyvesek, jöttek felém, csúcsaikkal Isten lábát csiklandozva.
Újra az a kislány lehettem rövid időre, aki csügg apja szavain, ízes beszédén, a csodán, ahogyan szülőföldjéről mesél. Csak most a szemem nem kellett becsuknom, hogy elképzeljem, hanem tágra nyitva azokat, valóban láthattam. Az első hegyek és fenyvesek látványa már elszorította a torkomat, hiszen valóban ilyennek képzeltem. A hegyeket borító fenyők csúcsa az égig ért, néhány helyen felhők ültek azokon. Tudtam, hogy Apám már itt van a buszon velem. Hallgatott, de helyette időről időre valaki olyan történetet mondott, olvasott, amit akár Ő is mesélhetett volna. Az imádságok egyre közelebb vittek hozzá és egyre boldogabb lettem. A Nyerges tetőn már keményen küzdöttem a sírással, amit a látvány mellé egyik társunk által felolvasott Kányádi vers is okozott:
"Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lent a gyökerekben,
mert temető az az erdő,
és kopjafa minden szálfa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája."
Mintha nem is éjjel volna, úgy pattantunk ki az ágyból. A gyalogos zarándokúton nem akart részt venni Nellike, akinek így gondjaira bíztuk Józsi bácsit, Márti apukáját. Ők majd reggel indulnak utánunk busszal. Enikő kávéval indított útnak, majd Jusztika, Márti és jómagam beültünk az autóba, és a templom elé mentünk. Fejünk fölött olyan tiszta ég volt, hogy minden csillagot láttunk, még azokat is, amiket eddig soha. Bámulatos volt! Márti és Juszti még otthon hezitáltak, hogy gyalog mennek e Csíksomlyóra Gyimesközéplokról, vagy busszal. Én elhatároztam, hogy gyalog teszem meg az utat. Nem voltam biztos benne, hogy képes is leszek rá, de mindenképp meg akartam próbálni. Hiszen ha meg sem kísérlem, ki sem derül. Amúgy is lehetőség volt később a buszra felszállni, ha valaki meggondolta volna magát menet közben. További erőt az adott, hogy olyan sok mindenért kell hálát adnom Istennek, hogy ez talán elég jó alkalom, hogy adósságomból törleszthessek valamicskét. Hálát kell adnom mindenképp fiam életéért. Meg aztán gyalog mégis csak többet látok! Érezni akartam a Hargita fenyőinek illatát, hallani akartam a madarak csicsergését, a patakok zúgását, érezni izmaimban az életet, az erőt!
Így aztán társamul szegődtek ők ketten is. Majd később kiderül, ez sem volt véletlen.
Csángó népviseletbe öltözött fiatalokkal, idősebbekkel volt tele a templom, mikor felmentünk. Áldás után indult a menet, elől a templomi zászlókat vivő fiatalok, a csengettyűt ütemesen rázó ifjak, majd a falu lakói. Mögéjük csatlakoztunk mi Szekszárdról érkezett zarándokok.
A menet olyan iramban haladt, hogy sétának semmiképp nem nevezném. Tartottuk a lépést, és máris éreztem, hogy izmaimmal legalább olyan csehül állok, mint a légvétellel. Koncentráltam arra, hogy ütemesen vegyem a levegőt. Két lépés- beszívom, két lépés- kifújom. Egy idő után már megszoktam a tempót, és ahogy pirkadt látnivaló is akadt bőven. A kis gerendaházak látványa, az érintetlennek tűnő hegyoldalak friss zöldje, a fenyők, a legelésző tehenek. Utunkon végig a kapuban álló emberek mosolya, áldása kísért. Mindenünnen csatlakoztak hozzánk, a gyalogolni vágyók. Amint egy-egy új falu határához értünk a harangok zúgása fogadott. Az élen haladó fiatal fiúk a zászlót meghajtva köszöntek a templomnak. A csengettyűk hangja diktálta a tempót és mi haladtunk, időnként imádkozva, Mária énekeket énekelve. Együvé tartoztunk és ez nagyon jó volt.
Egyre duzzadt a tömeg, ahogy haladtunk előre. Az elejét és a végét csak akkor láttam, ha kanyarodtunk. teljes szélességében elfoglaltuk az út egyik sávját. A mellettünk elhaladó autók dudáikkal köszöntek, sokan telefonjaikkal fényképeket készítettek a menetről.
Aztán a kolostort elkerülve kettévált a menet. Egy részük tovább haladt az úton, ami szerpentinszerűen kanyarodott fel a hegyre. A másik fele nekivágott a meredek hegyoldalnak. Azt gondoltam, bár nem könnyű, de ezzel lerövidíthetjük az utat. Márti akkor már jóval előttünk haladt a menettel, így Juszti és én is azokkal tartottunk, akik átvágják a kanyart. Mondhatom, félútnál már bántam, de térdemen megtámaszkodva pihentem kicsit, majd nekivágtam újra. Nehéz volt, de lassú lépésekkel, kapaszkodva egymásba Jusztikával mégis felértünk. Az a látvány, ami aztán elénk tárult okot szolgáltatott a pihenésre. Alattunk a kanyargós út, szemben velünk a hegyek oldalán a rétek, néhol karámokban legelésző juhokkal. Távolabb a völgyben a pára épp megadta magát a felkelő Napnak és pamacsokban tört az ég fel, ahol aztán égi bárányokká rendeződtek. Erdő balra, amin át kell kelnünk. Nehezemre esett elindulni, itt hagyni a csodálatos kilátást, de menni kellett, hiszen Csíksomlyó messze van. Utunk most egy erdei útra vitt, amin nem kis örömömre lefelé kellett menni. Kétoldalt fenyők, néhol apró források bukkantak elő a meredek hegyoldalból és csordogáltak lefelé az úton. Bár azt gondoltam a felfelé haladásnál nincs könnyebb, azért meglehetősen nehezen tartottak meg a lábaim, a lendület vitt lefelé. Kerestem hát egy botot, ami kicsit segített a továbbjutásban esés nélkül. Szemem és agyam igyekezett minden képet rögzíteni. Tüdőmet teleszívtam ezzel a friss, tiszta levegővel. Szinte harapni lehetett a gyantás, savanykás levegőt. Közben pedig beszélgettünk, ismerkedtünk egymással is.
Hamarosan egy olyan domboldalhoz értünk, ahol mindannyian letelepedhettünk reggelink elfogyasztásához. Megpihentek a zászlók, a csengettyűk és zarándokok egyaránt. Ahogy körülnéztem, megint elöntött a szeretet. A népviseletbe öltözött társaink egyre szebb, tarkább, ünnepibb látványt nyújtottak itt, a fűben ülve. Olyan szépek!
Rövidke pihenés után menetsorba rendeződve indultunk tovább. Úgy informáltak, hogy a fele út megvolt.
Néhány száz méter után a busszal utazók is utolértem bennünket, megálltak, és most aki akart felszállhatott. Nem tudom volt-e aki felszállt. Én a pihenő és cipőcsere után úgy gondolta, hogy a fele megvan, innen már csak kevesebb lesz. Mentem tovább és boldog mosollyal intettem a buszon ülő, lassan távolodó társaink után.
Az úton akadt még látnivaló. Tempósan kígyóztunk a Csíkszeredát ellátó víztározó mellett, aminek látványa megkapó volt. Fenyőkkel körülvett hatalmas tó. A jobb oldalunkon pedig a hegyoldalból több forrás is csobogott. Sokan töltöttek üvegükbe a vízből.
Haladtunk, és bár a talpamban már éreztem a megtett út keménységét, még mindig csodálni tudtam a tájat. Márti ide-oda szaladgált a fényképezőgéppel. Hátizsákjainkat felváltva cipeltük. A pulóver és a kabát már lekerült rólunk. Béla, egyik szervezőnk került mellénk, akivel hosszan beszélgettünk. Család, gyerekek, Erdély, zarándoklat. Segített, hogy elmondta, neki is nehéz volt az első gyalogos zarándokút, de meg tudjuk csinálni.
Amint beértünk valamelyik faluba, a kapuk elé vödrökben friss víz, mellette bögrék. A kapuk nyitva, kinek szüksége volt, bátran bemehetett. Ittam egyet, és megköszöntem szépen a friss vizet. A kedves arcú asszony megölelt: Isten áldja!- mondta.
Úgy éreztem, ez megint valami olyasmi, ami a mások által normálistól nagyon eltérő. Szívet melengető.
Nehezemre esett a lépés. Sarkam a betonúton gyaloglástól szúrt, izmaim fáradtak. De vitt előre a hit, hogy meg tudom csinálni. Mártitól lemaradtunk, de Juszti lépésről lépésre tartotta bennem a lelket. Már néhány órája láttuk a Somlyó hegyet, de olyan elérhetetlen messze volt!
Ahogy lemaradoztunk társainktól, egyszerre egy másik falu keresztaljába csöppentünk. A táblájukon ez állt: Boldog
Hát a név kötelez, ugye? A mögöttem haladók az Üdvözlégy-et mondták, és egy kis idő után már mi is mondtuk velük. Már-már lemaradtam Jusztitól is, mikor egy csángó ruhás asszony megfogta a kezem. Ők mind összekapaszkodva haladtak. Éreztem, hogy erőm lett. Fájt ugyan a lépés, de mintha szaporábban, könnyebben emelném elcsigázott lábaimat. Mentünk hát.
Jusztika soha nem hagyott el, már a hátizsákot sem adta vissza. Azt mondta, kell neki az egyensúly megtartásához. Tudom, borzasztó nehéz volt cipelni, de jobbnak látta, ha nem adja vissza nekem, nehogy még elsősegélyt is kelljen nyújtania.
A nyeregben már látszottak az emberek. Vágytam oda, de minden lépés után egyre elérhetetlenebbnek tűnt, hogy én is felérjek. Szekerek haladtak el mellettünk, nagyon kívántam volna felülni valamelyikre, de az olyan lenne, mintha feladnám. Néhány perces pihenőt tartottunk, ami akkor éppen jól esett, de elindulni nagyon nehéz volt. A Somlyó hegy lábánál voltunk. A szélrózsa minden irányából jöttek a miénkhez hasonlóan népes zarándok csoportok. Színes zászlókkal, csengettyűkkel. Székely és csángó ruhákba öltözött fiatalok, idősek. Az előttünk álló emelkedőhöz összeszedtem minden erőmet. Nehezen emeltem a lábaimat, levegőnek is híján voltam. Egy kitaposott lépcsőszerű meredélyen képtelen voltam felmenni, izmaim makacsul követelték a pihenőt. Bizonyára elkeseredett ábrázatom lehetett, mert egy fentebb álló székely ruhás idősebb férfi kezét nyújtotta felém:
- Na! Fogd meg! Nem hagyunk itt!
Elfogadtam a segítséget. Erős, kérges tenyerének szorítása biztonságot adott, és a lendület, amivel felsegített néhány métert, feltöltött és elhitette velem, hogy meg tudom tenni ezt a pár száz méter már. Jusztika a hátizsákot cipelte, benne az én dolgaimmal. Néhány lépéssel előttem haladt, alkata persze valamivel – úgy 40 kilóval- filigránabb az enyémnél. Olyasmin gondolkodtam, hogy fogynom kell, meg hogy elég lett volna a félút is. Ekkor értünk az út legnehezebb szakaszára. A fenyők, tölgyek közt haladva egyre meredekebb, kapaszkodók nélküli út vezetett a nyereghez. Zihálva, botommal segítve magamon, próbáltam feljebb és feljebb kerülni. Minden lépéskor fájt a csípőm, a térdem, a talpam. Lemaradoztam.
- Menj csak Jusztika! Nem tudok tovább menni. - mondtam némi elkeseredettséggel.
- Nem megyek! Itt várlak! Meg tudod csinálni!- válaszolt és hallottam a hangjából a dorgálást. Léptem felé és újra megálltam.
- Feladom. Nem megy! - Ám ebben a végső elkeseredésben, ahogy könnyeimmel küszködtem Apám jutott eszembe. Hiszen ilyen hegyeket járt meg ő is! Aztán eszembe jutottak a fiaim. Mit ígértem? Hálát adok! Hol teszem? Itt a fa tövében? Én akartam ezt az utat! Mellettem a fák közül mindenhonnan emberek, idősebbek, mint én, apró gyerekek haladtak felfelé. Jusztika feljebb állt és várta, hogy odaérjek. Elszégyelltem magam.
Legyalogoltam közel negyven kilométert és ez a pár száz méter fog ki rajtam? Segíts Istenem! És minden akaratomat latba vetettem. Lépem újabb adag vért pumpált ki magából, szúrt az oldalam, nyelvem letapadt a szomjúságtól, tüdőm sípolva szívta a levegőt, szívem szaporán kalimpált, de mentem, haladtam előre, felfelé.
- Megcsináljuk Jusztika!
És egyszer csak ott álltunk az emberekkel zsúfolt nyeregben. Felértünk!
Kerestük tekintetünkkel a Szekszárd táblát, majd segítségül Attila jött, akit követtünk. Társaink ott ültek a fűben. Elcsigázva, fáradtan, de volt erejük ránk mosolyogni! Hát itt vagytok!?
Leültem és elszoruló torokkal első dolgom volt férjemnek egy üzenetet írni: "Megcsináltam! Értetek is!"
Ismét, életemben már nem először voltam boldog azért, hogy hitem van. Mert lám! Mi az, ami összeköthet embereket határokon innen és túl? Mi adhat olyan erőt, mitől elindul gyalog, hogy hálás legyen azért a jóért, ami jutott neki? Mitől tud sok ezer egymásnak idegen ember egyetlen dologért menni előre? Miért tudnak segíteni idegenek abban, hogy elérd a célod? Hisznek valamiben. Hisznek, bíznak és tudnak szeretni, elfogadni. És ettől erősebb lesz a lelkük, erősebbek az izmaik. Hangjukat messzire meghallják, és a kétkedők is irigyen bámulják őket. Mert erősek, és soha nem lesznek magányosak.
Lesz, ki a kezét nyújtja, lesz, ki leveszi a vállad terhét, lesz, aki vizet nyújt, mikor szomjazol. Lesznek, kik egy öleléssel bíztatnak, lesz, ki azt mondja, "nem hagylak itt", lesz, ki csak megy melletted csendesen, de célja az, ami a tiéd. Lesz, aki áll és vár rád, lesznek olyanok, akik mosollyal üdvözölnek és lesz valaki, aki bízik benned, lesz, aki büszke rád.
Egy zarándokút, egy probléma, egy örömteli, vagy fájdalmas esemény, egy hétköznap.
Soha nem vagy egyedül!
|
Online látogatók:
Látogató: 82
Regisztrált: 1
Kereső robot: 18 
Összes: 101
Jelenlévők:
