Ültem a tévé előtt, és folytak a könnyeim. Ha nem közvetlenül érint az élmény, nem túl sűrűn fordul velem elő, hogy csak úgy, fékevesztetten elszabadulnak a könnyeim. Nem egy romantikus történet miatt csordultak a sós cseppek az arcomra. A Tiszáról készült filmet vetítettek. Madártávlatból folyt, kanyargott előttem a víz, és közben zene szólt a képek alatt: magyar dallamok, talán népzenei feldolgozás. Nem fűz a folyóhoz semmilyen személyes kapcsolat, mindössze annyi, hogy a szolnoki hídon utaztam át rajta, vonattal. Mégis: valahogy annyira egy volt a zene és a kép, hogy váratlanul törtek fel bennem valami leírhatatlan ősi egységhez, a nagy egészhez, a nemzethez tartozás különös, fájóan szép érzései. Nehéz erről beszélni, mert olyan elcsépeltek, sokszor és sokat hangoztatottak a szavak. Üres, igaz tartalom nélküli szónoklatok mosogatóronggyá tépték a kifejezéseket: nemzettudat, ön- és nemzetazonosság érzés. Most, hogy mégis szólok erről, eszembe jut apám, aki ugyancsak sírt, amikor a Szent Korona hazaérkezéséről közvetítettek, 1978-ban. (Csak most döbbenek rá: mi ez, ha nem egy valahonnan hozott norma, egy értékrend szavak nélküli átadása, örökítése.)
Csak nagyszerű, felemelő ünnep és nemzeti sportsikerek alkalmával tapasztalhat ilyen igazán mélyről fakadó érzéseket az ember, hogy egy nagy, és megoszthatatlan közösség tagja. Egy olyané, amelyben a kortársakon kívül ott vannak azok is, akik már nem élnek velünk. Ahogy József Attila fogalmaz: Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen. Egy pillanat, s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem… Tudunk egymásról, mint öröm és bánat, Enyém a mult és övék a jelen. Verset irunk – ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem.
Nemzeti szellemiségünk leghatékonyabb éltető forrása az anyanyelvünk. A gyermeki léttől a felnőtté válásig a nyelvi azonosságélmény adja számunkra a legtöbb impressziót, tapasztalatot. De lám, a kép és a zene is milyen hatalmas erővel szakítja fel a lélek legmélyén rejlő, édesen-fájó azonosságérzést: egy vagyok az egésszel, és részem az egész. Nem könnyű erről szólni, mert a hétköznapi történések elsilányítják a szavakat, és az összetartozás-élmény megélésére amúgy is kevés lehetőség adódik. Egyébként meg nagyon keskeny az a mezsgye, ahol még igaznak és őszintének hangzik a szó, s elég néhány oda nem való gesztus, amitől a legdíszesebb ünnep is könnyen giccsesé és képmutatóvá, esetenként torzzá válik. Ma még sok a bizonytalanság, az őszinte szavak mellett, számtalan az olyan ünnep, álünnep, már-már ’ fesztivál’, ahol elszaporodott a hamis hang, a melldöngetés. Ugyanakkor sokszor éri igaztalan vád a valódi, őszinte ünnepet, főleg azok részéről, akik azt gondolják, ha más kinyilvánítja érzéseit, attól az ő identitása sérül. Sok volt az elfojtás, az ünneplést is újra tanulni kell. A nemrég elhunyt orvos, pszichológus, Kopp Mária és szociológus férje, alkotótársa, Skrabski Árpád tanulmánya, mely a magyar lelkiállapotról készült, többek között arról is szól, hogy a lélek számára a társadalmi-kulturális azonosságtudat olyan szükséglet, mint a testnek a kenyér. Kutatásaik bizonyították, hogy az ember közösségben megélt azonosságtudata, megfelelő önértékelése arányos egészségi állapotával, életminőségének alakulásával.
Többféle azonosságtudat létezik: a kisebb közösségben, a családban megfogalmazott, betöltött szerep, a tágabb társadalmi, vallási, etnikai, kulturális csoportban megélt közösségvállalás és a nemzeti identitástudat. Egyik sem írhatja felül a másikat, és egyiket sem szerencsés elnémítani. A nemzeti érzés megélésére tehát az egyénnek is szüksége van. A roskadozó lélek ilyen alkalmakkor hittel és energiával telítődik, amely aztán valódi értelmet adhat a közösségben betöltött szerepe kiteljesedésének is. A nemzetnek, a közösségnek is kell az időről-időre kimondott bizonyosság, egyek vagyunk, szellemi, szívbéli és kulturális erőink értelmes, nemzeterősítő célokra mindig összeadhatók.
A közelgő Szent István ünnep alkalmából érdemes ugyancsak Kopp Máriáék tanulmányából idézni az István király Imre herceghez intézett intelmeivel kapcsolatos sorokat:
Első királyunk a XI. században, - amikor a világon még senki nem beszélt erről -, arról értekezett, hogy a soknemzetiségű ország gazdag. Ez különleges örökség, egyedülálló kincs. Többek között ezért is a legalkalmasabb ünnepünk augusztus huszadika a haza iránti közösség megvallására. Vegyünk fel szép ruhát és ünnepeljünk!
|