Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Granadai sólyom 21. rész

, 336 olvasás, downy , 0 hozzászólás

Szerelem

21.


A Corsa-ház falai még a sötét éjszakában is árasztották magukból a meleget. Rusztán úgy érezte, megfullad a levegőtlenségben. Nem csobogtak hűsítő szökőkutak, nem voltak szellős folyosók és virágokkal beültetett teraszok. Volt ugyan egy kisebb patió a ház belsejében, de a rózsák hervadoztak a melegtől a lugasban, mert senki sem locsolta őket.
A víz drága kincs volt Granadában. A spanyolok kutakat ástak, de a kutak sok helyütt kiszáradtak. A mórok az esővizet a lapos tetőkön ciszternákban gyűjtötték össze, és kerámiacsöveken juttatták el rendeltetési helyükre, a latrinákba és az öntözőrendszerekbe. A lovakat is az így nyert vízből itatták.
Ó, a lovak! A szépséges paripái! Vajon hol, kinél lehetnek? Csak remélni merte, hogy nem ölték le őket, hiszen a jó lovak komoly értéket képviseltek. És kedves sólymai? Bizonyára szélnek eresztették őket. Tasmán, a vezérsólyom az összes vadászversenyt megnyerte, amin csak elindították. Mélyet, fájdalmasat sóhajtott.
Legalább az ablakokat ki kellene nyitni – gondolta -, akkor bejönne valami levegő, még ha meleg is. Felkelt az ágyból a felesége mellől, és megpróbálta kinyitni az ablaktáblákat amilyen halkan csak tudta. De a rozsdás zsanérok és a megvetemedett fatáblák nyikorogni kezdtek. A hálószobában nem volt üvegablak, csak a nagyteremben. Oda napközben is beáradt a fény, és Rusztán fényimádó volt. Gyűlölte a sötétséget!
Inez mocorogni kezdett, és álmos hangon kérdezte, hogy mi baj van? Most nem volt mellette a kis Felipe, a dadára bízta, akit a faluban fogadott fel. Frissíteni kellett a szolgaállományt is, mert a férfiak nagyrészt az ostromvárosban szolgáltak. Ki katonaként, ki kőművesként. A ház úrnője több mint egy éve nem volt otthon, és hetekbe fog telni, mire visszatér az élet a rendes kerékvágásba.
Az intéző és felesége mindent elkövetett, hogy két-három óra alatt, ami rendelkezésükre állt, legalább néhány helyiséget portalanítsanak és lakhatóvá tegyenek. Amikor a hírnök, akit Inez előreküldött az üzenettel, lóhalálában megérkezett, a szolgálók fejetlen szaladgálásba kezdtek. Tiszta ágynemű került a baldachinos ágyra, levendulával hintették be a ruhásládákat, kiporolták a súlyos bársonyfüggönyöket. Marhalábszár és zöldségek kerültek a rézüstbe, a pék bedagasztott egy nagy adag kenyeret, és a gyerekeket kis kosarakkal almáért, körtéért küldték a gyümölcsösbe. Margarita asszony éppen csak kifújta magát, mikor a lovasok és a társzekér az udvarba érkeztek.
- Kedvesem, miért nem alszol? – kérdezte az asszony szelíden, majd ura háta mögé kerülve átölelte a derekát, és hozzásimult.
A férfi nem akarta megbántani, hogy nem érzi jól magát az ódon falak között, ezért csak annyit mondott, hogy talán túlságosan zaklatott. Megfordult, és magához ölelte az asszonyt.
- Még alig hiszem, hogy megtörtént, hogy valóban a feleségem vagy! – lehajolt, és puhán megcsókolta.
- De hol a gyűrű, amit az ujjamra húznál? Azt ígérted, megkapom tőled, ha egybekelünk!
Rusztán a fejéhez kapott. Hopp a gyűrű! Arról valóban elfeledkezett. Azt is Fatimára bízta, de a lányt José magával vitte. Bele fog telni egy kis időbe, mire kérdőre vonhatja. Inez talán megbántódott volna, hogy Fatimában jobban megbízott, mint benne, és nem őrá bízta a vagyonát, ezért kitérő választ adott.
- Elrejtettem, hogy ne vesszen el, amíg harcolok. Vissza fogod kapni, hercegnőm, megígérem. De tudok egy jobb módját is annak, hogy megpecsételjük a frigyünket. Amikor végre ágyba kerültünk olyan törődött voltál, hogy inkább hagytalak aludni.
- Most egészen éber lettem – mosolygott a lány -, és mindjárt bebizonyítom mennyire valóságos vagyok! – huncut fények gyúltak a szemében. – Feküdj az ágyra! – parancsolta, és a férfi mosolyogva engedelmeskedett. – Most én foglak kényeztetni téged. Rusztán kérdőn nézett rá. Inez pár pillanatig az ékszeres dobozában kotorászott, és elővarázsolt egy kis üvegcsét. - Szantálfaolaj. Fatima ajándékozta nekem – mondta jelentőségteljesen, és lassan az ágy felé közeledett.
Rusztán felhorkant. Sejtette már, hogy a lány miben mesterkedik! Tiltakozni akart, de mivel ruhátlan volt, Inez már megragadta ott, ahol a legvédtelenebb volt.
- Ezt… ezt nem kellene! Neked nem…- dadogta, és beleszédült a gondolatba, hogy álmai asszonya azt fogja tenni vele, amire titokban sóvárgott.
- Tudod milyen régóta vágytam erre? – kuncogott Inez, és összezárta körülötte az ujjait.
A férfi nem ellenkezett tovább, hátradőlt a párnákon, és lehunyta a szemét. Közben Inez két tenyerébe cseppentette az aranyló olajat, és éppen úgy, ahogy annak idején a fürdőházban látta, simogató mozdulatokkal masszírozni, becézni kezdte a férfi erős mellkasát, majd egyre lejjebb haladt.
A szantálfaolaj serkenti a vágyat, de egyben el is lazít – okította Fatima, mikor arra kérte, hogy ossza meg vele a titkot, hogyan lehet legjobban kedveskedni egy férfinek? A keresztényekkel ellentétben, a muszlim világban a test és a lélek összetartozik, nem válik ketté. Több szerelmi tankönyv is létezik, az Illatos kert, vagy a Virágok könyve, ezekből tanulta Fatima a szerelmi művészetet. A háremhölgyeknek kötelező volt érteni a szerelmi praktikákhoz. Ujjaid beszélni kezdenek, és a bőr sem hallgat – magyarázta. És Inez ujjai beszélni kezdtek…
Ajkaiddal is kényeztesd, ne csak a kezeddel! – ajánlotta Fatima, és Inez csak egy egészen kicsikét habozott, mielőtt megtette. Rusztán reakciója minden várakozását felülmúlta, szinte eszét vesztette a gyönyörtől! Nyögött, és dobálta a testét, de az asszony nem engedte el zsákmányát, folytatta az édes kínzást.
A férfi feletti hatalom megrészegítette, és érezte, hogy nőiessége rejteke felforrósodik. Combjait átvetette a férfi csípője felett, és lovaglóülésben ráereszkedett. Rusztán szemei felpattantak a döbbenettől, és olyan mély sóhaj hagyta el az ajkát, mintha halni készülne. Mozdulni akart a lány felé, de ő olyan határozottan lenyomta a vállát, hogy teljes súlyával hátrahanyatlott.
Inez finoman mozogni kezdett, és lassan fel-le ereszkedett, az őrületbe kergetve az urát. Medenceizmait megfeszítette mikor felemelkedett, és csak egy bizonyos pontig engedte behatolni a testébe a férfit. Aztán gyorsított a tempón, és Rusztán az élvezet csúcspontján felkiáltott.
- Figyelmeztess, hogy vigyek valami ajándékot Fatimának! – súgta kajánul az asszony fülébe, mikor már rátalált a hangjára. – Földöntúli élvezet volt.
Inez belecsípett a mellébe, és Rusztán feljajdult.
- Gonosz dzsinn! – nevetett a férfi. – Megállj, visszakapod ezt még!
- Meg sem kérdezted, hogy meddig jutottunk el don Joséval! – incselkedett vele az asszony.
- Nem akarom tudni, hogy az övé lettél-e – komorult el a herceg. – Különben sem hinném, hogy megtetted. – Vadul lecsapott az ajkára, majd harapdálni kezdte a mellbimbóit. Inez nyögdécselt, és izgett-mozgott, aminek az lett az eredménye, hogy ismét felkorbácsolta a férfi vágyát.
- Nem lettem az övé – súgta a férfi ajkai közé -, egyedül csak a tiéd vagyok! De téged hány asszony ölelt, amíg távol voltál?
- Ha azt mondanám egy sem, nem hinnél nekem.
- Nem is!
- Akkor miért kíváncsiskodsz? Pedig ez az igazság. De most te maradsz alul boszorkány! – rendelkezett Rusztán, és gondoskodott róla, hogy a lányt az ágyhoz szögezze.
Hajnalig folytatták a szerelmi csatát, és hasukra sütött a nap, mikor felébredtek. Margarita asszony senkit sem engedett az ajtó közelébe, cerberusként őrizte nyugalmukat. Biztosan kimerítette szegényeket a fárasztó út – gondolta. Ö volt az egyetlen, aki nem botránkozott meg azon, hogy úrnőjük egy mórhoz ment feleségül. Hírből ismerte Bajazid herceget, és csupa szépet és jót hallott róla. Nagylelkű, életvidám ember hírében állt. Éppen ilyen férj való a kisasszonynak! – vélekedett. Azon kissé csodálkozott, hogy mindjárt egy kisbabával érkeztek haza, de nem rájuk tartozik, hogy s mint történt.
Miután Inez megszoptatta a gyermeket, leültek reggelizni. Inez az elmúlt évről faggatta a férjét, élményekre és kalandokra volt kíváncsi, de Rusztán nem hallgatta el előle a szenvedéseket sem. Órákig beszélgettek. A rabszolga hajótól a szerencsés visszatérésig, az asszony mindenről tudni akart.
Rusztán elmesélte, hogy visszafelé eltévedt a sivatagban, és egy elhagyatott barlangvárban éjszakázott, ahol a szomjúságában a nedves falakról nyalogatta le a vízcseppeket. Napokig éhezett, és mikor már fogytán volt az ereje, elsötétítette az eget egy életmentő sáskaraj. Inez iszonyodva hallgatta a sáskalakomát, de így Rusztán megmenekült az éhhaláltól. Végül rálelt egy elnéptelenedett oázisra, ahol belakmározott a datolyákból. Itt talált rá barátja, Bin Tanag, a tuaregek vezére, és elkísérte a tengerig. Egy mágikus temetőben éjszakázott, amíg hajóra várt, ahol a holtak szellemei a hullámok moraját hallgatják az idők végezetéig.
Zárkózott életet éltek. Szerencsére az ismerősök közül sokan Santa Fé-be, az ostromvárosba költöztek, egyáltalán nem kellett társadalmi életet élniük. Rusztánt azelőtt a fél város ismerte, és nem lett volna szerencsés, ha valaki megpróbálja provokálni. A conversók, az áttértek nem voltak sokan, de a lakosság meglehetősen bizalmatlan volt velük szemben.
Eleinte Inez Margaritával és annak férjével járt a misére, de megindult a szóbeszéd, hogy az ura nem is veszi komolyan a kereszténységet. Hiába mentegette, hogy mindenféle betegségek gyötrik, amiket Arábiából hozott magával, nem volt más megoldás, Rusztánnak is meg kellett jelenni a vasárnapi misén. Bajazid herceg nem szerette, ha korlátozzák a szabadságában, és soha sem tűrte, hogy megmondják, mit tehet és mit nem. Most mégis engedett, Inezre való tekintettel. Máris puhány lenne? Mikor változott meg?
Következő vasárnap felöltötte szépen a spanyol módi szerint készült ünneplő ruháját. Nézte magát a tükörben, és egy idegent látott. Ő lenne valóban? A büszke Bajazid herceg? Inezzel a karján bevonult a templomba. Elviselte a hátuk mögött hullámként összecsapódó halk morajlásokat, a tolakodó pillantásokat és a templom kapuban várakozók megjegyzéseit. Úgy érezte magát, mint egy vásári komédiás. Alig várta, hogy bezáródjon mögöttük a Corsa-ház kapuja és megint magukra maradjanak.
A fiában szerencsére örömét lelte, bár egy apa rendszerint csak akkor tud mit kezdeni a gyerekével, ha már megnőtt annyira, hogy taníthassa, és érdeklődő partner legyen. Még a palotájába se ment el, mert Inez könyörgött neki, hogy ne tegye.
- Miért kísérted az Istent? – kérdezte tőle szemrehányóan, mikor már úgy látta, hogy nem tudja visszatartani.
- Talán azért, hogy tudjam, számíthatok-e rá? – felelte Rusztán dühösen.
De végül otthon maradt.
Terheid súlya könnyebb lesz, ha türelemmel viseled – tanította Mohammed Próféta, Allah dicsőítse! Türelemmel és idővel messzire juthatsz. – Szintén az ő tanítása volt. Bajazid herceg ehhez tartotta magát, bár embert próbáló feladat volt. A türelem eddig nem tartozott az erényei közé.
Türelmes volt a szolgákkal, akik nem rabszolgák voltak, és ha tunyaságon kapta őket nem büntette meg. Türelmes volt a szakácsnővel, aki sehogy sem tudta megérteni, hogy Rusztán nem eszik disznóhúst és bort sem iszik, és az egész személyzettel elnéző volt, pedig változatlanul Inezt tekintették a ház úrnőjének, és nem Rusztánt a ház urának. Meghallotta, mikor egymás között beszélték, hogy nekik egy mór ne parancsolgasson! Beharapta az ajkát, és nem csapott szét közöttük, pedig azelőtt biztosan úgy tett volna.
Korán idézetekkel vértezte fel magát: Boldogok, akik gondolkodnak, mielőtt cselekednének, és imádkoznak, mielőtt gondolkodnának. Boldogok, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok csalódástól kímélik meg magukat. Tulajdonképpen boldognak mondhatta magát, hiszen élt, szerelmes asszonya és szép gyermeke volt.
Mi hiányzott mégis?
A szabadság. Rabmadár volt. De még annyira sem engedték meg a pányvát, mint a sólyomnak, aki felszállhat a magasba, ringatózhat a szellők szárnyán, és vadászhat, ha kedve tartja. Távol maradt a harcoktól, hiszen az Alhambrában a mórok halottnak hitték, a spanyolok pedig kereszténynek, aki átállt hozzájuk. De már nem volt sem ez, sem az.
Nem tartotta be a Korán előírásait, hogy ne bántsa meg Inezt és ne keltsen gyanút a személyzetben, de igazán nem tudott azonosulni új hitével sem. Nem volt büszke magára, és keserűen gondolta, hogy atyja sem lett volna büszke rá. Hová lett a nagy harcos? A rettenthetetlen ellenfél?
Unatkozott. Hiányoztak a megszokott ízek és illatok. Már nem szeretett a tükörbe nézni, mert szégyellte magát. Kezdte sokallni az árat, amit a szerelemért fizetett. De változatlan hévvel szeretkeztek, és azok a boldog órák kárpótolták elvesztett világáért.
Vasárnaponként vásárosok gyűltek a főtérre, és Rusztán egyik alkalommal felfigyelt egy madárárusra. Messziről észrevette a pompás sólymot, és közelebb ment. A madár embermagasságú farúdon ült, bőrbéklyó tartotta össze a lábait, és csuklyát húztak rá, hogy ne nyugtalankodjon. Nagy fesztávolságot sejtető, fekete végű szárnyai voltak. Ismerősnek tűnt. Csak nem…? Lehetséges volna?
A madarak is különbözőek, és annak az egynek, Rusztán számára a legkedvesebbnek, egy háromszög alakú mintázat díszítette a hasát. Ennek a sólyomnak is! Rusztán izgalomba jött, de igyekezett, hogy leplezze. Megszólította az árust. Fitymálgatta a madarat, miközben a sólyom, Rusztán hangjára felkapta a fejét. Ide-oda forgatta, szerette volna a karmait kiszabadítani, hogy letéphesse a béklyót, hogy láthassa a hang gazdáját.
A madaraknak jó az emlékezetük. Állítólag még egy varjú is emlékszik arra, aki egyszer megdobta kővel, és ha alkalma lesz rá, bosszút áll. A sólymok is megismerik idomítójuk hangját. A sólymászatnál nincs büntetés, csak együttműködés. Tasmánt Rusztán nevelte fel, ő volt anyja helyett anyja, attól kezdve, hogy kibújt a tojásból. Kitörő örömet érzett. Tasmán életének része volt, a régi szép idők tanúja, vadásztársa. Tudta, hogy meg kell szereznie bármi áron.
Inez mindig biztosított számára pénzt, de ő sosem költötte el, mert megalázónak tartotta, hogy egy asszony tartsa el az urát. De megfékezte indulatait, mert tudta, hogy ha visszaszerzi vagyonának legalább egy részét, busásan kárpótolni fogja. Meg kell várnia a megfelelő alkalmat, hogy felkeresse Fatimát, akit már vagy két hónapja nem látott, és nem tudott négyszemközt beszélni vele a ládika hollétéről. Meg sem fordult a fejében, hogy a lány ne őrizte volna meg a részére. Fatima nem járt a misére, csak Josét látták időnként, de Rusztán úgy gondolta, jobb, ha távol tartják magukat tőle.
Inez először bosszúsnak tűnt, hogy Rusztán nem tágított az árus mellől, és elszántan alkudozott a madárra. Egy sólyom! Az kéne még csak! Az ő házába ugyan senki fia nem hozhat ilyen vérmes ragadozót! De aztán lassan felrémlett benne annak az első, végzetes délutánnak a képe, mikor Rusztán elmondta neki, mennyire szereti a sólymait, különösen a vezérsólymot. Nem emlékezett a nevére, talán nem is figyelt rá, mert dühös volt, hogy a férfi a szeme láttára feláldozott egy ártatlan galambot.
De arra tisztán emlékezett, hogy Rusztánt boldoggá tették a madarai. Hát ha csak ez a híja a férje boldogságának, ám legyen! Vegyen sólymot, ha úgy tetszik. Ez volt az a pillanat, mikor rádöbbent, hogy sokkal fontosabb számára a szeretett férfi boldogsága, mint a sajátja. Egyre jobban érezte, hogy Rusztánt valami bántja, kedveszegett és néha ingerült is. Annyira elvakította a szerelem, hogy nem jött rá, Rusztán magányos a házasságában, mert kiszakították megszokott környezetéből, mert mások életét kell élnie. A mór herceg nem boldog attól, ami őt örömmel tölti el: az állandóság és a béke.
Inez mélyen a szívébe nézett, és őszintén úgy gondolta, hogy szereti a mórt még a külsőségek nélkül is. Már nem volt fényes palotája, nem álltak rendelkezésére díszletek a csábításhoz, de nem csalódott benne. Sőt! Acélos szívűnek és kérlelhetetlennek hitte, és talán éppen a vadsága volt, ami annyira vonzotta. De most, hogy együtt élt vele, megismerte egy másik énjét is. Állhatatos és meleg szívű férfinak bizonyult a hétköznapokban.
Nézte, ahogy csillogó szemekkel karjára veszi a madarat -, megvásárolta az árustól a marhabőr kesztyűt is, hogy az éles karmok ne tegyenek kárt saját szattyánbőr kesztyűjében. Inez csodálattal figyelte, hogyan lényegül át ismét a szikrázó tekintetű mór herceggé, aki azelőtt volt. Fenségesen és diadalmas mosollyal közeledett asszonya felé. Ezt a pillanatot megőrizte emlékezetében. Számtalanszor felidézte, mert Rusztánt annyira boldognak látta.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Szerelem
· Kategória: Regény
· Írta: downy
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 342
Regisztrált: 2
Kereső robot: 32
Összes: 376
Jelenlévők:
 · Déness
 · Sutyi


Page generated in 0.3364 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz