Fehér a hó, s a felhők.
Szintén fehér az abrosz,
amin a tányér megint fehér,
s benne a leves egy áldást megér.
Kék az ég, s a szeme.
Szintén kék a tenger,
s talán a vize nesze is kék,
amik meg fölé hajóznak: lepkék.
Szivárvány a szárnyuk, s a bájuk
olyan nyers, és mégis szelíd,
ahogy a kozmoszt tisztelik,
ahogy méltósággal átszelik.
És a szivárvány föléjük ível,
s a létben színeket össze művel.
És a fekete, ami az éj,
úgy ahogy a gödör, ami fekete, mert mély.
És fekete még az űr végtelenje,
ami hidegebb, mint a halál hirtelenje.
Ja, és még a többi szín -
a bíbort kiemelném!
Én az összeset egy karámba terelném,
aztán egy szürke ajtón át,
őket én birtokolnám -
- és midőn a színtelen,
fekete-fehér világ összeomlik,
engem a gyönyör majd megbolondít,
s a színek kavalkádjában fürdök,
a karám ajtaján túli bolygón -
- bár visszafogott leszek, egy sompolygó.
Így majd megbecsülnek!
Nyughatatlan lelkem feneketlen mélységébe
merülve, elterülnek békében -
- fekhelyük ott lent egy álom lesz,
ami őértük bármit megtesz…