Testvérem! – ha nevezhetlek így –
Nem tudja ez a világ, mit
Vesztett Véled,
S hogy valahol megértenek még,
Romlatlan szívvel talán csak
Reméled,
Hogy szavaid árkot ásnak,
S valahol benne Téged,
Hogy szavaidtól erednek futásnak,
Kik sorsuktól – akár Te is –
Rettegve félnek,
S úgy ölelik a jó öregasszonyt,
Ahogy az ősz karolja át
Rég nem látott fiát,
Ahogy üszkösödő kérgét
Az ág,
Ahogy karolnál még ezernyi
Razglednicát!
Testvérem, s jó atyám!
Kezed nyoma még felettem e lusta
Kőfödte korban
S az emlék, a szív, s a tiszta halál!
Hát mindez most hol van?
Gyermeki sírás, s anyákból a szeretet,
Hazatérni jó szívvel, s áldani
Az otthoni meleget?
Pipafüst, körben táncoló dohány,
Merre, merre most a való?
Az élet, az a halovány?
Hisz most is minden úgy zakatol,
Akár csontos koponyákkal jóllakott
Vágány,
Úgy rombol a kéz, úgy taszít,
Akár falra akasztott, zsarnok kiáltvány.
De hát Nélküled oly feledékeny e kor,
Nélküled meghal a honvágy,
Borból fogyasztott őszinte korty,
Nélküled csak hazug halált hord hátán
A hitvány puskapor,
Mondd Testvérem, s jó atyám!
Hát hol van itt az ember?
Hol?