Költeni nem nagydolog,
Egy-két verset írni,
De érzést belevinni,
Na, erre gondolok!
Mikor nem csak leírod,
Hogy jaj, ő elhagyott
Hanem hogy rab vagyok
Egyedül, magam vagyok.
Lelked köntösét
Kiteríted a lapra
Bárki olvashatja
A létezést.
Mikor sírva borulsz
Egy szakadt fecni fölé
Mi belőled ki ölné
Talán a gonoszt.
Leírod, mert fáj
Mert éget, megkacagtat
Érzést adsz a hangnak
Ez neki is jár.
Mikor már tudod,
Hogy nem is te írod
S kezed megingott
Egy pillanat és unod.
Nem az a költészet
Ha rímelnek a sorok
Hanem ha a romok
Benned felépülnek.
Ha várat tudsz építeni
Abból a bizonyosból
Ha a rosszat csomóstul
Meg tudod szépíteni.
Egy költő mindig jó
Bármilyenek a versek
Amivel kecsegtet
Akár egy hintaló.
Mikor felülsz, csábít
A pörgés, s csillogás
De ez csak ámítás
Mely később fellázít.
Majd leszállsz róla,
S imbolyogsz nagyon
Akár a vad vadon
S te, mint a róka.
Mint az a ravaszdi
Az a kis hamis
Akinek a dal is
Csak egy kis tavaszi
Tavaszi lárma,
Mi felveri a csendet
Akár egy vers a lelket
Csak úgy ne fájna!
Ó az a fájdalom
Mi csak fáj, s hagyom.
Hiába nem akarom,
Hisz csak erről szól dalom.