Gondolatod fogja vagyok.
Elejtet vadad, szajhád, rabod.
Hideg szívben született dallam
száll belőled, s, hogy halljam
hívsz magadhoz, de ellöksz újra,
nálad a radír s a ceruza kotta.
Minden hangon módosítgatsz -
elcsendesülsz, s eltaszítasz…
Ajkamon csaknem csókolt csók ég,
Te mérgezőn mindig meghagyod felét.
Ez bennem lassan megtöri a nőt,
s elvesztem az eddigi erőt…
Még ha vágyom is rád. Érted meg is veszek…
Ilyet még egyszer én nem teszek.
Markomba zárnálak, de becsukod szemed.
S úgy mondod, hogy NEKEM téged,
szeretnem NEM LEHET!
Mi bánt? Mi baj?! Kérdezed…
S én suttogva üvöltenék:
"Tegnap őrültként szorított két kezed!"
Ölelésedben egy ritmus belém ég…
… tegnap arra gondoltam, hogy lehet…
én… leélném veled az életet.
De látom már. A te játszmád ez.
Engem ebben semmi nem fedez!
Bolond vagyok, hisz oly egyszerű.
Ez egy, ’ egy hangszerre’ írt zenemű.
Mert ha én játszom… szemedben gazság.
E darabban csak nekem nincs igazság.
S félő, fájó hangszeremen, melyen
rég csengett fel íly szerelem,
játszol furcsa… önző zenét…
S metrumát csak addig nem tagadod,
míg minden hangjegye csak a tiéd.