Azt mondják minden mulandó. Túl sokszor éreztem már ennek a fájdalmát.
Lassan elveszítek mindent és mindenkit, akit szeretek.
Az Idő, könyörtelen Úr! Nem kegyelmez, és nem ismer szánalmat. Felemészt mindent, hogy aztán könnyebben magába olvassza az elszálló energiát.
Telhetetlen és megállíthatatlan.
Miért?
Ez az a kérdés, amire sosem kapunk választ.
Hiába tesszük fel újra és újra… nem felel senki.
Csupán az üresség lesz nagyobb a lelkünkben.
A miért csak egy sikoly, ami így tör ki belőlünk. Utána, csak a karcos fájdalom marad.
Egy újabb drága lényt kísérek az utolsó útján. Nem jön többé hozzám bújni, dorombolni, és nem bolondozik velem. Látom a fájdalmat a szemében, és a bizalmat hogy majd én segítek… de már nem tudok! Látom… és vele együtt szenvedek én is.
Mégis…
Egy utolsó segítséget még nyújthatok neki. Ő elaludhat békében, ezt még megadhatom neki, ha már mást nem lehet.
Miért kell elveszítenem Őt is?
Csend van… mint mindig, nem jön válasz sem jel. Ilyenkor érzem igazán, mennyire tehetetlen vagyok.
Hiába küzdöttem, megint. Íme egy újabb pofon.
Istenem, de szeretnék egyszer Én visszaütni…
Csend van… újra.
Sose szeress meg senkit…
Megjegyzés: 2012.05.15.