Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Elhazudott álmok

, 244 olvasás, Christyna , 2 hozzászólás

Ezerszín

A legtöbb szépfiú nem herceg, előbb-utóbb erre minden királylánynak rá kell ébrednie… még ha ez nem is tetszik nekik. Élhetünk mesevilágban, de a valóság nem ilyen.
Egy magányos éjszaka után a nap első sugarai magukkal hozzák a felismerés fájdalmas pillanatát, ami olyan erővel szembesít a tényekkel, hogy többé nem hunyhatjuk be a szemünket.
Minden amit el akartunk hinni, a kártyavár amit építettünk végül összedől… életünk egy röpke másodperc leforgása alatt apró darabokra hullik. A sötétség felszáll de csak ürességet hagy maga után az álmaikért cserébe.

Christyna kavargó gondolatokkal ébredt, furcsa álma volt amit nem tudott felidézni… csak az érzések amiket keltett szokatlanul nyugtalanná tették. Ahogy nyújtozott az ágyban elnyomva egy ásítást, megpróbálta végigfuttatni az agyában a képeket amik kísértették. Túl sokáig nyomta el őket, de biztosra vette, hogy eljön ez a nap és már felkészült rá.
Kikelve ágyából az ablakhoz sétált, elhúzta a sötétítő függönnyöket és nem is csodálkozott a látottakon. Erős szél fújt odakint és bár már nem esett, az eső nyomai még nem tűntek el. Az órára vetett pillantásból azt is megtudta, hogy alig múlt négy óra. Nem szokott ilyen korán kelni, soha. Ez is csak azt mutatta, hogy új időszámítás kezdődött, ez már egy másik szakasz ami kinyitja az ajtót a múltra, beengedve az összes fájdalmat ami a lelkében égett.
Csend honolt a szobában, csak a távolodó vihar neszeit lehetett hallani. A szoba egyik sarkában álló íróasztalhoz ballagot és bekapcsolta a laptopját. Elindította a legutoljára hallgatott lejátszási listát és miközben felcsendültek az ismerős ütemek, újra elsötétített. Egyetlen egy apró, teknősbéka alakú hangulatlámpát hagyott égve, mely narancssárgás enyhe fénybe vonta az ő kis világát. Egyedül volt, mint mindig. Most mégis mintha folytogatta volna a magány. Visszakuporodott a hatalmas franciaágyra, hátát a támlának döntve magára húzta a takarót és hagyta, hogy a zene átjárja és becsalogassa a múlt labirintusába.
Különös volt. Mintha egy filmet nézne, amit már egyszer látott, annyi különbséggel, hogy a kép néhol homályos volt és kusza. A fiút könnyedén idézte maga elé, a barna szemeket, szép vonású arcot, a szájat ami annyi hazugsággal ringatta szép illúziókba, a megnyerő mosolyát, kisportolt alakját, a gondosan válogatott öltözékét, a kiegészítőit, egy pillanatra mintha ott állt volna a szobában. Talán elérhetné, újra megérinthetné, csak a kezét kéne kinyújtania és újra érzené az ismerős tüzet… de a végtagjai nem engedelmeskedtek, semmi sem mozdult és a kép lassan másiknak adta át a helyet.
Mikor megismerte még nem sejtette, hogy egyszer ilyen sokat jelent majd neki vagy, hogy valaha ennyire közel kerülnek egymáshoz. Az akkori egyik barátnőjének volt a fiúja, így tabunak számított, de nem is nyerte el a tetszését.
-Szép külső, üres belső! - gondolta.
A harmadik találkozásuk alkalmával, sikerült jóformán vérig sértenie őt, onnantól köszönő viszonyban sem voltak többé. Bár nem is keresztezték egymás útját, mivel alig egy hónap leforgása alatt, lapátra tette a barátnőjét. Ezzel kikerült a látómezejéből. De az ő történetük még csak ezután kezdődőtt.
Ugorjunk előre két évet az időben. 2011 tavasza a végéhez közeledett, amikor eljött a sorsfordító este. Christyna akkoriban kezdett rájönni, hogy nem mindenki az aminek látszik, így rövid idő leforgása alatt az úgynevezett "barátai" már nem voltak részei a mindennapjainak. Haverok, hódolók, ismerősök maradtak csupán akikkel ideje nagyrészét megosztotta, csakhogy ne kelljen szembesülnie azzal milyen is egyedül. Ám az említett estén, valahogy senki nem volt mellette, így amikor a fiú üzenetet küldött neki, a menekülést jelentette, ugyanakkor kiváncsiságot ébresztett benne. Kellemes borzongással olvasta a szavakat, és valami különös izgalom kerítette hatalmába, amit olyan rég nem érzett, hogy idegennek hatott.
"Szia Éjszakázó! Mi újság? Nem bírsz aludni? Nincs kedved találkozni?"
Hálás volt, hogy nem kell egyedül lennie mégsem, így gyorsan megbeszélték, hogy taxit küld érte és a lány lemegy hozzá a klubba amit vezetett akkoriban. Mikor megérkezett, néhány félszegen váltott szó és kényszeres vigyorgás után gyorsan feloldódott a légkör. Bár ebben nagy része volt az elfogyasztott tequilának is. Mire feleszmélt a fiú már csókolta is, határozott mozdulattal vonta magához a lányt, aki egy pillanatig próbált ellenállni, de a belsőjében fellobanó vágy félresöpörte az óvatosságát. El akarta veszíteni a fejét, a fiú közelsége megmámorította, perzselő szenvedély ébredt benne, ami annyira hiányzott neki az utóbbi időben. Így hagyta, hogy az örvénylő mélység beszippantsa. Most ahogy visszagondolt rá, szinte érezte a fiú illatát ami mindig olyan erős hatással volt rá, a bőrének bársonyos érintése, az amit azóta oly sokszor érzett a közös éjszakáikon.
Tudta, hogy csak trófea lehet neki, mégis megérte minden együtt töltött perc. El akarta hinni az összes hazugságot, a szép szavakat. Lassanként teljesen a bűvkörébe került, erős vonzalma elmélyült és valamiféle szerelemhez hasonló érzés támadt benne.
- Szépfiú! - magában csak így hívta.
Nem számított rá, hogy egyszerre fogja szinte pokolian gyűlölni, lenézni, közben imádni, akarni és szeretni őt. Sosem voltak őszinték egymással, idegesítették a másikat és alábecsülték, de mégis egymáshoz üldözte őket a félelem a magánytól. Nagyon hasonlított az amin keresztül mentek, de az ilyen történetek nem illenek bele az életükbe. Nappal nyugodt, az erkölcsi normáknak megfelelő, a külvilág számára fedhetetlen látszatba. Megmaradnak az éjszaka sötétjének jóténkony takarásában, ahol a bűnök elkövethetők és a hajnal első sugaraival letagadhatóvá válnak.
A Királylány mára tisztán látta, hogy akit Hercegnek vélt, nem neki lett teremtve és ennyi voltminden amit kaphattak egymástól. Zavarba ejtő szenvedélyes éjszakák, hazugságok, sértések és ami maradt mára csak a hiány.
A lány lehunyta a szemét és újraélte azt az utolsó csókot amire mindig emlékezni fog. Ahogy a fiú fölé hajolt az ágyon és a szokásostól eltérően egy puha ajkát az övéhez érintette olyan lágyan és gyengéden ahogy soha előtte. Abban már benne volt a búcsú. Éles ellentéte volt az első csóknak, és ezt a kettőt sosem fogja elfelejteni, ahogy azokat az érzelmeket sem amiket kéretlenül kapott.
Kinyitotta a szemét és az ágyról felkelve kisétált a szobából, majd a házból, ki a vakító világosba, ami elűzte a múlt árnyékát.

A fiú mára olyan távolinak tűnt, pedig alig két hónap telt el az utolsó találkozásuk óta, mégis most mintha csak egy homályos álom lenne ami a fejében született és sosem lesz valóság. Eljött a búcsú pillanata, egy fejezet lezárult és bár fájdalmas a befejezés, a lényeget megtanulta belőle.
Nem minden Szépfiú herceg, vannak mesék amik nem szólnak örökre, de ez nem jelenti, hogy nem érte meg minden egyes perc amit vele tölthetett. Ha visszanézett tudta, hogy bármikor újra megtenne mindent csak, hogy Ő az élete része legyen. Ha másnak nem is, neki Királyfi volt fehérlovon és már az is marad amíg világ a világ. Visszament a szobába, becsukta az ajtót maga mögött, kizárva ezzel a kételkedést, hogy jól döntött-e és egy mosollyal az arcán végleg elengedte őt.

VÉGE

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Novella
· Írta: Christyna
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 314
Regisztrált: 1
Kereső robot: 24
Összes: 339
Jelenlévők:
 · Déness
 · gazzo


Page generated in 0.196 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz