Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Vér és eper- 3. fejezet

, 343 olvasás, Ytterbium , 1 hozzászólás

Fantasy

3. Metrózás a halállal

Mikor megnéztem az ébresztőórám kijelzőjét, láttam, hogy még csak reggel öt van, tehát másfél órával előbb ébredtem fel. Cecille a papucsomon ült és úgy bámult, mintha valami szörnyeteget látott volna. Mikor azonban megfordultam, már csak egy árnyékot láttam elsuhanni.
- Biztos még félálomban vagyok. – motyogtam magam elé. – Gyere Cecille, menjünk reggelizni!
Miután ezt kimondtam, volt egy olyan érzésem, hogy jobb, ha felöltözöm.
- Cecille, várj egy kicsit! – mondtam most már normál hangerővel a macskának, aki vissza is fordult azonnal az ajtóból és megvárta, amíg felhúzok egy pár fekete, áttetsző zoknit, egy sima fekete pólót és egy farmer-ruhát, aminek kék színe néha lilának nézett ki, néha pedig olyan királykéknek, mint Marcus szeme. Ezután felvettem a fekete Convese csukám és bedobtam a táskámba a tancuccaimat és a laptopomat, amin a macska nézett egy nagyot.
- Mi van? – kérdeztem tőle, mintha csak egy emberhez beszéltem volna – Informatikánk is lesz ma!
Ő erre csak megfordult és leült a nyitott ajtó előtt, mondván: "Csinálj, amit akarsz, de ha nem adsz reggelit, búcsút mondhatsz a takaródnak!"
Én pedig, mert féltem a takaróm huzatát, gyorsan bedobáltam mindent, aztán lerohantam a lépcsőn.
Még szerencse – gondoltam -, hogy van padlószőnyegünk, mert még a végén anyáék is felébrednek!
Természetesen nem vagyok oda a padlószőnyegért, igazándiból, mert a macskaszőrt szinte lehetetlen kiszedni belőle, de ilyen helyzetekben mindenki tudja, hogy jól jön. Oké, nem mindenki, de aki már valaha találkozott a padlószőnyeggel, az tudja, hogy mivel puha és vastag anyagból van, ezért tompítja a hangokat. De mindenkit figyelmeztetek, hangszigetelésre azért, ha lehet, ne ezt használják, mert arra a hangszigetelő anyag való, ez pedig csak minimális mértékben az!
Na, megint elmásztam a témától, a flancos fene egye meg!
Nos tehát lementem a konyhába, hogy ma hamar elmehessek, de kénytelen voltam megállni az ajtóban, ugyanis a helyemen már ült valaki. És az a valaki pontosan olyan királykék szempárral rendelkezett, mint a ruhám színe.
- Marcus! Mi a fenét keresel te itt? – kérdeztem a kelleténél élesebb hangon. Erre felnézett és így szólt:
- Gondoltam, ha nem írsz vissza, akkor én kísérlek el, és nem te engem.
- Ez erőszakos behatolás, ugye tudod? Akár a zsarukat is kihívhatom!
- Nem alkalmazok erőszakot, és Claire, mondd, miért akarod kihívni rám a rendőrséget? Nem tettem ellened semmit!
- Marcus!
- Marc, ha kérhetem!
- Marc, bejöttél, úgy, hogy nem engedélyezte senki a házból…
- Apukád engedett be! – mondta, mielőtt folytathattam volna
- Eric?
- Igen, Eric volt.
- Akkor majd beszélek vele.
- Rendben, de most indulhatunk? Meg akartalak ugyanis hívni egy reggelire.
- Te? Engem?
- Igen. Azt gondoltam, hogy egy fél óra múlva felmegyek a szobádba és felkeltelek, aztán elviszlek a Starbucksba.
- És azt hogy tervezted, hogy felébresztesz?
- Csipkerózsika- módra?
- Mi?
- Ott alszol, mint szende szépség és jön a herceg, hogy egy csókkal felébresszen hosszúra nyúlt álmodból…
- Aki álmodik, az, te vagy! Nem smárolhatsz egy lánnyal, ha nem jársz vele!
- … Akkor még ott van, hogy lefekszem melléd, átölellek és fülön puszillak…
- Hallasz egyáltalán?
- … Vagy egy vödör víz! Választhatsz!
- Marc, most mondtam, hogy nem művelhetsz ilyet, ha csak nem jársz velem! Ilyet pedig nem teszel, ha csak nem akarsz közutálat tárgyává válni!
- Miért ne? – állt fel ő is helyéről – ha veled lehetek, az mindent megér!
- Már bocs, az én beleegyezésemet is kikérhetnéd, ha már itt tarunk!
- Oké, te akartad! – mondta ravaszkás fél mosollyal, majd letérdelt elém és így szólt: - Miss Claire Alice Nortwind, leszel a barátnőm, míg letesszük esküinket az oltár előtt?
- Öh… izé nem is tudom… - dadogtam elpirulva - … hát mivel ilyen esélyem nem lesz máskor…
- Mi folyik itt? – lépett be ekkor anyám
- Mrs. Northwind, épp most kértem fel a lányát hogy legyen a párom.
- Anyu, ne vedd komolyan…
- Ez remek! – mondta anyukám könnyes szemmel. – na hagylak is titeket!
Miközben mellettem elhaladt, valami olyasmit motyogott, hogy: "Fiatalság, bolondság!" aztán teljesen eltűnt szem elől.
- Szóval, Claire? – kérdezte Marcus.
- Rendben, bele megyek! – adtam meg magam végül.
- De jó! – kiáltott fel örömében, én pedig rájöttem, hogy ez egy nagyon-nagyon rossz ötlet volt.
- Mehetünk kávézni? – kérdeztem, mikor végre abba hagyta az ugrándozást és a kiabálást.
- Persze – válaszolta, majd megfogta a kezem és a kézfejemre egy csókot nyomott. – De innentől azért néha válaszolhatnál nekem!
- Rendben – egyeztem bele ebbe is.
- Akkor menjünk! – rikkantotta, és elvonszolt egészen a sarkon terpeszkedő Starbucks- ig.
Bent a kávézóban jóformán nem volt még senki, csak egy szőke, molett tizenéves írogatott a laptopján, a sarokban egy karamellás-mogyorós moccachinóval, és egy fekete bőrű pár üldögélt az ablak mellett, karamellás cappuccinoval. A párban lévők közül a nő igen csinos, kiegyensúlyozottnak tűnő egyén volt, jó helyen domborodó alakkal, sötétbarna, hosszú, göndörödő hajjal, ami szépen kiemelte viharfelhő - szürke szemét, amely dús, fekete szempillái alól lesett a vele szemben ülő magas, sportos alakra. A férfinak rövid, tüskés, platinaszőke haja alatt markáns és kemény vonalú arc helyezkedett el, sötétzöld szeme pedig csak még mélyebb energiát sugalló külsőt adott neki. De most ez az arc mosolygott és gyöngy fogsora a vele szemben ülő szépségre ragyogott leginkább.
A kislány, aki a sarokban ült, lehetett tizenhárom, tizennégy éves. Arca kerekded, tojásforma volt, szőkésbarna, egyenes szálú haja zsírosan és kócosan csüngött fején, míg kis, szürkéskék szeme a sorokat olvasta. Kezében a kávé néha kifehéredett, kirepedezett szájához ért. Tartásán látszott, hogy fáradt, macskás mintájú táskájáról pedig lerítt, hogy nem csak az oldalát súrolja nap, mint nap.
Mi csak két epres- csokis moccachinot és két frissen sült almás pitét rendeltünk, elvitelre.
Ezután felszálltunk a buszra, ami nem messze a kávéháztól állt meg, és együtt mentünk végig a piszkos, szürke utcákon, de a környezetünkre nem maradt időnk, mert Marcus előállt az ötlettel, hogy amíg beérünk, meséljek magamról, ő pedig később beszámol magáról. Én bele mentem, úgyhogy a buszon és a villamoson arról beszéltem, hogy, hogy telt eddig a négy évem, aztán a metrón történt egy kis baleset, amitől megváltozott a helyzet.
Lementünk a metró aluljárójába, ahol épp akkor ment el az előző szerelvény, amin majdnem káromkodtam, de végül is csak nevetés lett belőle, mert Marcus eljátszotta, ahogy a sofőr kegyelemért könyörög, én pedig szíven szúrom. De olyan szépen eljátszotta a halálát, hogy ráájult egy néni zacskójára, az öreg hölgy pedig fogta a botját és kétszer fejbe vágta vele. Én pedig el kezdtem röhögni rajta. Először ellenezte ezt, de, mire a következő szerelvény befutott, már az egész megálló ezen a helyzetkomikumon nevetett. Olyan jó volt a hangulat, hogy senki észre sem vette, mikor pár fekete köpenyes alak is beszivárgott mellénk. Ez a helyzet csak akkor lett furcsa, mikor a következő megálló előtt félúton megálltunk és ráestem Marcusra. És ez még csak a kezdet volt. Mivel senki nem tudta mi történt, mindenki várta a vezető következő utasításait. De utasítás csak nem jött és egyszer csak a villany is elment. Ekkor történt az első ijesztő dolog velünk.
A hangszórókból hirtelen egy ismeretlen hang szólt az utasokhoz:
- Kérem, maradjanak a helyükön! Semmi pánik! A villanyokat nem sokára visszakapcsolják, kérem, hogy csak azok hagyják el a szerelvényt, akik úgy gondolják, hogy meg akarnak halni!
Természetesen a pánik kitört, de senki nem merte elhagyni a kocsit, azonban Marcus hirtelen így szólt hozzám:
- Claire! Nekünk muszáj innen eltűnnünk, vagy meghalunk!
- Miről beszélsz? – suttogtam vissza
- Csak bízz bennem!
- Rendben, mit tegyek?
- Fogd meg ezt – a kezembe nyomott valami nehéz tárgyat. – és most törd ki az ablakot!- utasított. Én pedig fogtam és kivertem a legközelebbi ablakot, majd kérés nélkül kimásztam az ott támadt résen. Marcus, mintha csak az árnyékom volna, mögöttem termett és ezt mondta:
- Most pedig bújj a vonat alá!
- De hát bármelyik percben visszakapcsolhatják az áramot!
- Amíg minket el nem kapnak, addig nem! Oda pedig nem mennek! – mondta és belökdösött a kerekek alá. Onnantól csak vártunk. Hallottam ugyan valamit elsuhanni mellettünk, de nem mertem se megszólalni, sem levegőt venni. Hirtelen valaki megragadta a karom, de mielőtt sikolthattam volna Marcus szólalt meg arról az oldalamról, ahonnan fogtak:
- Nyugi, csak én vagyok! Gyere, tiszta a levegő! Most kell elfutnunk!
- Rendben - válaszoltam riadtan, majd futottam utána, ahogy csak az erőmből tellett, és nem néztem vissza. Mikor a következő megállóhoz érünk az ott várakozók meglepve nézték végig, ahogy felmászunk a létrán és kiszaladunk a szabad levegőre.
- Mi… A… Fene… Volt… Ez? – kérdeztem lihegve
- Bocsáss meg! Téged nem akartalak bele ráncigálni ebbe. – fordított hátat nekem.
- Mi a jó, büdös francról beszélsz? – kiáltottam a hátának.
- Claire, tudnod kell, hogy most egy olyan ügybe keveredtél, amely emberi értelmen felül áll!
- Miről beszélsz? – kérdeztem majdnem sírva. Erre megfordult, átölelt és a hajamba suttogta:
- Claire, van még, amiről nem tudsz és addig jó, amíg nem is tudod.
Erre a mondatra felkaptam a fejem, arrébb löktem magamtól és ezt válaszoltam:
- Amíg így állunk, nincs miről beszélnünk, nem?
- Nem értelek Claire!
- Azt mondtam, hogy amíg titkolódzol, légy szíves hagyj engem békén, mert nekem nincs szükségem olyan emberre, aki eltitkol előlem valamit, amibe bele is halhatok! – feleltem, majd sarkon fordultam és elindultam visszafelé. Nem érdekelt, hogy ott fut utánam, én egyre csak gyorsítottam és mire az előző metró megállójához értem, egy villamos épp indult. Felszálltam rá, és nem érdekelt, hogy ő ott áll a megállóban és úgy ordít utánam, hogy a könnye is kicsordult.
Az iskolában, természetesen ugyanúgy csináltunk mindent, mint tegnap, csak most egyszer sem szóltam hozzá, ő sem írt üzeneteket és a szünetben ki sem mozdultam a lánymosdóból.
Mikor hazaértem, eldöntöttem, hogy anyát messze elkerülöm, Eric pedig még nem ért haza. Így tehát felmentem a szobámba és rendet raktam, majd megírtam a házi feladatom, letusoltam és fogmosás közben eltöröltem az aznap történtek emlékét is. Legalább is azt hittem.
Pandora Hearts olvasás közben magára a mangára nem tudtam figyelni, mert folyton Marcus könnyes és elkeseredett arca jutott eszembe.
Végül leoltottam az ezüstszínű lámpám, és lecsuktam a szemem.
Álmomban megint a fekete köves úton sétáltam Marcus felé, de most, mikor kinyitotta a kaput, nem csak sötétséget, hanem egy fekete köpenyes alakot is megláttam. Az alaknál egy alvadt véres ezüst kasza volt, nyírfa nyéllel, és mikor felnézett, vöröslő szeme az enyémbe fúródott, és az alak megszólalt a metró titokzatos elfoglalójának hangján:
- Az idő közelít, és egy másik lejár!
Újból sikoltásra ébredtem, de ez anyukámé volt.
- Claire! Tiszta vér az ágyad!

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Fantasy
· Kategória: Novella
· Írta: Ytterbium
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 130
Regisztrált: 1
Kereső robot: 36
Összes: 167
Jelenlévők:
 · arttur


Page generated in 0.3488 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz