Navigáció


RSS: összes ·




Novella: Csenddé váló szavaink nyomába lépve végtelenbe érünk 4/4

, 612 olvasás, quentin , 19 hozzászólás

Sajgó lélek

"A lány arra ébredt, hogy van valaki a szobában. Nem félt és ezen önmaga is meglepődött, mert azért az mégsem járja, hogy csak úgy – az éjszaka közepén egyszer csak a bezárt ajtó és a bezárt ablak ellenére valaki az ágya szélén ül. Furcsának tűnt egyébként más is… például az, hogy este nem itt feküdt le aludni.

- Ez a régi házunk – ugrott be a gondolat, a szülői ház, amiben felnőttem. - Szóval álmodom – tette hozzá, csak úgy, önmagának és ezért nem is hunyta le szemét. - Az álmomban kellemes az idő, sem meleg nincs, sem hideg, és ez a szellő, ez is nagyon jólesik. - gondolta. - Béke van, és egyedül vagyok – ugrott még be neki… leszámítva, hogy ül valaki az ágyam szélén. Várta, hogy emiatt esetleg megijed, de semmi ilyen nem történt. Rámosolygott a valakire. - Felkapcsolhatom a lámpást - kérdezte és ezen még szélesebben mosolygott… micsoda szó az, hogy lámpás?
- Szép mosolyod van – mint mindig… - hallotta, de – nem a fülével – hanem belül. Ebben az álomban nem kell felkapcsolnod a lámpást – hallotta még és azt is tudta, hogy a másik is mosolyog. Sőt, a szemedet is becsukhatod, mert nem kell, hogy bármit is azzal láss. Hitt a hangnak, becsukta a szemét és figyelni kezdett.

Valamelyik nap - igazából pár hete - repültem. Nem volt semmi misztikus benne, mert ültem egy repülőn, így igen egyszerű a felhők közt járni. Aztán egyszerűen csak felálltam, kinyitották nekem az ajtót és én kiugrottam a gépből, és ezzel nem is lett volna semmi baj, csak épp egyáltalán nem volt rajtam ejtőernyő. Mégsem estem pánikba, mert azt éreztem, hogy nem vagyok boldog és repülés után meghalni – az szép. De nem ez történt, különben nem lennék itt. Forogtam egy ideig zuhanás közben, aztán nagyon fájni kezdett a hátam, mindkét oldalon és kisvártatva az is kiderült, hogy azért fájt, mert szárnyaim nőttek. Így aztán tudok repülni. Másokkal is találkoztam, akik repültek és hihetetlenül jó. Sok érdekes lény van itt, de van közülük egy… angyallány, aki, ha a szemembe néz és mosolyog, akkor még sokkal szebb a repülés. Már csak egyetlen probléma van és most ezért jöttem el hozzád. Hozzád, akit megtartó és elengedő szeretettel szerettelek. Az a baj, az a nagyon nagy baj, Anita, hogy nem tudom milyen színűek a szárnyaim. Ha fehérek, akkor minden rendben van, és akkor, azt érzem együtt repülhetek azzal a lánnyal… de félek, hogy ez nincs így. A sötét angyalok, mert ilyenek is vannak – álcázzák önmagukat, mindenki, még saját maguk előtt is.

De Hozzád olyan nagyon sokáig voltam közel, hogy azt hiszem: Te behunyt szemmel is látod a szárnyaim színét, a valódi színét és az akkor is így van, ha akkor, amikor ismertél még csak nem is voltak szárnyaim… Szeretek – vagy, ha baj van, akkor azt hiszem szeretek és tudnom kell a választ, amit csak te tudsz, mert Őt biztosan nem akarnám bántani, ugyanúgy, ahogy Téged sem. A választ a szárnyaim színére egészen egyszerűen és emberi módon úgy tudod megadni nekem, hogy eltöltesz egy éjszakát azzal: megkérdezed önmagadtól, miért nem kellettem, mint szerelem és, ami ennél összehasonlíthatatlanul fontosabb, miért nem kellettem úgy sem, mint barát. Tudnom kell azt, hogy nekem ebben, akkor milyen szerepem volt – még akkor is, ha azóta szárnyaim nőttek. Nagyon kérlek bocsáss meg ezért az álomért, tedd meg amit kértem, aztán csak egyszerűen felejtsd el. Csak egy álom, semmi más, megy tőle tovább az élet… és talán mégis lehet, hogy egyszer kell egy angyal energiája valamilyen feladatodhoz az életben. Akkor majd ott leszek, és tudni fogod, hogy segítettem… és akkor is ezt teszem majd, ha fekete lennék… és Tőled csak egy nagyon őszinte választ várok.

Miután nem tudsz kárt tenni egy angyalban, bármilyen szavakat használhatsz, bármit leírhatsz, amit érzel, vagy gondolsz, tűnjön az akármennyire kegyetlennek is akár… hihetetlen erő lesz benne, csak attól, hogy őszinte lesz… és aztán nem lesznek ilyen álomkivetüléseid az e-mailfiókodban soha többé, mert egyébként teljesen normális vagyok:)"

Azt gondolom láthatta a tekintetemen, hogy mit gondolok, mert megadón intett a kezével és tovább mesélt:

Éjjel negyed három lett, mire megírtam ezt az egyetlen oldalnyi mesét, és amikor elolvastam egyszer csak tudtam, hogy én ezekre a kérdésekre már régen, régesrég megkaptam tőle a választ. Nem is küldtem el ezért a mesét, mert nem lett volna értelme. A lényeg, hogy, ha későn is, de megértettem… és emlékeztem arra is, hogy a sok évvel ezelőtti e-mailt, amit írt nem töröltem ki a levélfiókból.

Látni és érezni kezdtem ezt is, Anita levelét:
 
"Azt gondoltam, ez egy ugyanolyan nap, mint a többi…
A szokásos verkli, szürke égbolt, lóg az eső lába, szürke pólóban vagyok, egyhangú a nap, sokszor fontos vagyok, mert el tudok intézni valamit, valakinek, sokszor viszont egy fogaskerék a sok közül, érzelmek nélkül, bármit is írok… Néha mosolygok, mert rám mosolyognak, néha sírni tudnék mert nem sikerül a napi dolgok megoldása…
És akkor jön egy írás, egy üzenet, egy levél, tíz percnyi olvasás, és mégis egy egész életnyi könyv, ami leállít a verkliben, megállít a gondolkodásban, és előcsalja belőlem azt, amit az írója mindig is elő tudott csalni… a melegséget, a szeretetet, a figyelést, a szégyent, amiért így elhanyagoltam, nem reagáltam, nem vállaltam igazi, jó barátomként, mert tudtam, hogy ő máshogy szeret, máshogy szeretsz, szerettél és a kettőnk érzése nem fér meg, egymás mellett, ha az egyik jobban szeret…
Már írtam egy hosszú levelet, hónapokig őriztem a “ piszkozatokban" és aztán nem küldtem el, nem tudom miért…
Azt is egy ilyen írásod után írtam…
Nem tudom így közvetíteni az érzelmeimet mint Te, de nekem ez nem is dolgom, ennek Te vagy a mestere, hihetetlenül, gyönyörűen, és nem is tudom leírni, hogy hogyan…
Hogyan születhettél Te erre a világra, ilyen gyönyörű lélekkel, és hogyan lehet, hogy nő nem ér fel Veled lélekben, mert ezt a szintet nem lehet bírni fizikailag, testtel, és érzelmileg lélekkel, mert megmelegít, felforrósít, eléget…
Hallottál már a lélek-gyógyászatról? Azzal kellene foglalkoznod, még több embernek adhatnál, mert nagyon úgy tűnik, hogy ez a Te dolgod ezen a Földön és ebben az életben…
Szeretem az írásaidat, és Téged is, a magam módján, tudod jól, vagy remélem, hogy tudod…
A mai nap különleges és ezt Neked köszönhetem…"

Hideg szél kezdett fújni … a nap viszont sütött, mintha tombolna a nyár. A szellem pedig még áthatóbb tekintettel nézett, mosolygott és mesélt:

… és ebben a válaszban benne van minden, a legtöbb férfi egész életében a szívében hordozná ezt a válaszlevelet – én pedig csak eltettem akkor, régen ösztönösen és nem emlékeztem rá, a pontos tartalmára. Talán azért, mert az élet nem igazolta, hogy én jó lennék, hiszen akkor, nem sokkal ezt megelőzően véget ért valami, egy nagyszerű szerelem, amiről azt éreztem nem kellene, hogy véget érjen… és érdekes, hogy azért mégis nagyon mélyen megértettem azt, hogy a veszteség nem volt örökkévaló és feldolgozhatatlan, mert tudom, hogy mennyi változást vittem annak a lánynak az életébe, még ha nekem nagyon sokszor fájt is a lét attól a vihartól…
Szokatlan, mert vibráltam… és kicsit olyan, mintha ködben haladtam volna, semmit se látva, de felfelé, mégis, szinte minden nap kaptam valamit az élettől, gyakran csak rendkívül örömteli, kis dolgokat, nagyon sok kedves gesztust, néha, néha pedig …
 
Mélázó, tétova mozdulatot tett a kezével
 
Azt hiszem a szerelemhez kötődő valamennyi csalódásunk, kétségünk és szorongásunk alapja az, hogy nem értjük meg a másikat. Minden fájdalmunk, ami ebből a csodálatos érzésből ered elmúlik, ha megsejtjük, megérezzük, vagy megfejtjük a másik mozgatórugót…

Van, amikor egészen mélyről felidéződnek az emlékek, nem csak a fájdalmak, hanem egész órák, vagy akár napok is. Eszembe jutott, hogy akkor, régen, rettenetes erejű csalódás után valami olyasmit kívántam, hogy az egész érzést, ami létezik a fájdalommal és a gyötrődéssel együtt vigye el valami a lelkemből… azzal a vággyal, akarattal feküdtem le aludni, hogy reggelre a szégyen, harag, vád, önvád, más érzések kavalkádja szűnjön meg… és arra is emlékszem, hogy közben meggondoltam magam.
Ne! Inkább mégse vigyen el mindent… Már zajlott a folyamat, valahol a legmélyebb rétegeimben, amikor - most úgy éreztem azért, hogy egyszer képes lehessek arra a szerelemre, ami az elsővel azonos – és épp annyival több, mint amennyivel több lettem akkori önmagamnál - eltettem egy darabját AZ ÉRZÉSnek. Önmagamban. Mintha egy másik, apró lény létezne valahol - olyan mélyen és elrejtve bennem, hogy soha, senki meg ne találja.
A szerelem… - amikor a lelkek összeérnek olyan érzés mintha megszűnne az Ő és az Én… szinte csak Mi marad.- egyfajta új lény, élő érzés. Aprócska, élő darabjának sorsát olyannak láttam, mintha egy sötétfehér, árnyékokkal barázdált áthatolható, csupa szövetből felépülő végtelen valamiben, - mint sebész, amikor kézzel nyúl a test belsejébe, csak sokkal hatalmasabban és sokkal többe, mint egy emberi test… - keresnél egy biztos pontot, parányi szigetet az óceán legeslegmélyén, ami semmilyen térképen nincs rajta…

… és valahogy – mert ebben a periódusban kinyílt a világ - mégis megtaláltam azt a kis szigetet az óceán legmélyén.

Egy éjjel – nem a szavak szintjén visszaküldtem a darabkát az ezotérbe. Elengedtem, nekem pedig maradt helyette más: Kékmadár… itt repdesett körülöttem és Főnix … az meg bennem épült.

Nem egyszerűen zenéje lett az életemnek, hanem szimfóniája és ez a kifejezés nem, hogy nem túlzás, inkább kevesebb, mint több annál, ahogy lettem… és kis ideje azt is tudom, hogy miért épp akkor – és csak akkor - voltam képtelen úgy megtenni a kezdeti lépéseket, hogy az könnyedén viszonozható legyen és amióta tudom, azóta másképpen létezek:

Úgy éreztem – megszűnt a türelmetlenség… nincs is jövő, csak jelen van… és azt hiszem mégis van valami más is… Egyszer, nagyon-nagyon régen kirándulni voltam, egy barátommal, hegyi túrán, itthon. Végigküzdöttük magunkat az összes meredélyen, már korán hajnalban. Hihetetlen köd volt, olyan 3 métert láthattunk előre, mégis feljutottunk a hegytetőre. Aztán nem is tudtunk sokáig megszólalni. Mert amit mi ködnek hittünk az felhő volt, és eljutottunk a felhők fölé. Csak néhány hegycsúcs fehér hósapkája látszott a fehér felhők között, és az égbolt is inkább fehérnek tűnt, mint kéknek. Soha nem láttam ennyi fehéret. Nem fáztunk, mert nem volt hideg, csak az érzés volt: létezni itt. Felülről látva, ahogy gomolyognak a felhők… néha egy-egy alakzat bontakozott ki a tömegből, aztán visszaolvadt lágyan … és mégsem csak fehér volt ott, hanem ahogy tükröződött a fény megjelentek a színek. Létrejöttek a fehérből. Jól emlékszem rá: minden szín ott volt.
 
Éreztem, hogy befejezte a történetet. Mintha halványulni kezdett volna… Kérdezni akartam a halálról, arról, hogy mi lett a történet vége a nővel, de – mintha csak hallaná a gondolataimat a fejét csóválta. Maga elé emelte két kezét, megjelent benne egy nálánál sokkal fehérebb és tömörebb, fényes gömb.

- Nem számít! - mosolyogta. Az élet számít, a fény, és a színek. Ott, ahol vagyok nem veszem hasznát a színeknek. - Fogadd el tőlem! – hallottam még, aztán nem láttam már többé őt, csak a fényes-fehér gömböt. Megindult felém, egyre közelebb lebegett, aztán elérte a mellkasomat és akadálytalanul áthatolt a ruhámon, majd a bőrömön. Valószínűtlenül meleg lett belül, és úgy is maradt.

Ácsorogtam egy ideig, aztán úgy döntöttem folytatom a virágültetést.
Talán egy negyedóra kellett még hozzá, hogy kész legyen. Középen a tucatnyi apró, fehér hóvirág, körülöttük pedig az általam hozott színes virágok.
- Köszönöm – súgtam magam elé… mosolyként visszhangzott belül.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Sajgó lélek
· Kategória: Novella
· Írta: quentin
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 9
Regisztrált: 2
Kereső robot: 9
Összes: 20
Jelenlévők:
 · Öreg
 · VDavid


Page generated in 0.0378 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz