Hosszú, rögös utat tettél meg idáig,
A Szabadító Isten kitárt karjáig.
Nem vádolt és nem kérdezett:
"Eddig hol voltál?"
Számára egy a fontos, hogy hazataláltál.
Mindenkor veled volt, karjain hordozott Ő,
De könnyedtől nem láttad, mily közel a Megmentő.
Amikor szenvedtél, csüggedtél reménytelenül,
Akkor sem voltál soha egyedül.
Csupán felleg takarta a kéklő eget.
S talán hiábavalónak érezted életed.
Úgy gondoltad: "Nincs tovább! …
Itt számomra az út most véget ér.
Hiába a négy égtáj:
Kelet, Nyugat, Észak és Dél."
Roskadozva és remegő szívvel néztél a semmibe,
Mint aki áthidalhatatlan szakadékkal vív néma csatát.
És ekkor lehajolt hozzád Ő, Ki sosem ejt hibát.
Megérintett… Lelkedhez oly közel ment,
Hogy jelenlétét, akár egy kedves simogatást,
Lényed minden apró sejtjében megérezd.
Szívedre beszélt, hogy ismerd fel végre:
Mi eddig veled történt, nem a véletlen műve.
Szüntelen Előtte voltál, tenyerébe metszett.
Mint tulajdon édes gyermekét,
Mindvégig úgy szeretett.
És tudom, ma már ezernyi jelben látod:
A Láthatatlan Kéz rád szüntelen vigyázott.
Amikor az út lábad alatt elfogyott,
És előtted szédítő mélység tátongott,
Szíved-lelked minden szakadozó húrján
Megérezted, hogy létezik egy ötödik égtáj.
E mai szép nap is arra bizonyosság,
Hogy meglelted élted igazi célját.
A boldog érzet most betölt teljesen,
Hogy Ki kezében tartja a végtelent,
Ismeri múltad, tisztán látja jelened,
A jövőd felől is mindent jól tervezett.
Bár nem ígérte, hogy könnyű lesz a földi vándorút,
Szívedben mégis béke van, tudván:
Sorsod felett már Jézus Krisztus az úr.