Csak nézlek, egyre nézlek
testem kalodába zárva,
lábujjam is görcsbe
rándul, ökölbe
szorítom kezem,
önkéntelen válasz
a kimondatlan kérdésre,
igen, nagyon félek.
Félek szinte mindentől.
Pórusaimból puhán párolog,
a rettegéstől hajam
valamennyi szála
elektrosztatikusan töltött,
borzongó halk sóhaj
szakad fel tüdőmből.
Mozdulatlanná fagyott
egy szál fehér rózsa
élettelen tanú ma arra,
mi bámul rám örökkön,
a néma tükörből.