Oh! Hajdan szél-fútta pusztaságok arany-szőnyegét tapodta lábunk, megannyi büszke nép, s királyok erős jobbja köszöntött! Észak ösvényén bolyongva a forró Dél ében éjjelébe értünk, mögöttünk összeomló évek pora fojtogatta a jelent…
Úgy hírlett, hogy rózsás álmainkon túl, egy kietlen földön, hol még a gyors röptü percek múlását sem ismerik, emlék-bálványokká faragott tetteink ünnepi fényben áznak, s a friss légben, hol elsuttogott szavakat perzsel a forróság, az idő fogságába esett pillantások felélesztik az Élet szunnyadó tüzét.
Ekkor mozdulatainkat elnyelte az idő óceánja: alant a sivatag sárga arany-porát kavarta a szél, fejünk felett az égi freskó hallgatott, s a távolban morajlani kezdett az éj dicső serege.
S köröttünk, a megtagadott tettek csont-halmain száz és száz kalandor lelke pihent: szótlanságuk bódító szerként hatott, s míg büszke tekintettel üdvözöltük Őket, a kavargó homok-selyem örökre elorozta szemeink elől a dicső látvány nagyszerű fenségét…