Próbálkoztam már sok mindennel, de eddig nem jártam sikerrel. Írtam már verseket, novellákat, esszéket, még drámát is, de mindenhonnan elutasítottak. Hiába küldtem be bármelyik szerkesztőségbe, visszadobták azzal, hogy értékelik a törekvéseimet, de sajnos a mai kor igényeinek nem felelnek meg az írásaim. Nem is írtam egy jó ideig semmit, mivel egészen mással voltam elfoglalva. Meg akartam találni anyámat. Itt a konzervgyárban, ahol dolgozom, van egy nagyon jó barátom, Zoli. Sok barátom volt már, de ő az, aki nagyon sokat segített nekem. Már az első találkozásunk után pár nappal azt mondta, keressem meg anyámat, ő segít mindenben. Zoli volt az egyetlen, akinek az írásaim is tetszettek. Mindre azt mondta, hogy nagyon jó, néha, mikor olvasta valamelyik novellámat, láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe. Nem értettem, őt miért tudom meghatni ezekkel a firkálmányokkal, és másokat miért nem? A sok elutasítás miatt úgy gondoltam, nem valódi novellák ezek, csak személyes indíttatású, egyszerű fogalmazások, amelyek legtöbbje arról szólt, hogy mennyire hiányzik anya. Anya, akiről nem tudtam, hogy él-e, akiről nem tudtam, merre van, akiről nem tudtam, kellek-e neki, ha majd egyszer megtalálom.
Zolival két éve ismerkedtem meg, amikor a konzervgyárba mentem dolgozni. Kiderült, hogy ő is az előző évben érettségizett, és munka mellett iratkozott be az egyetem angol nyelv-informatika levelező szakára. Lehetetlennek tartottam, hogy ugyanoda járjon, ahová én is fogok majd, de aztán elkönyveltem egyszerű véletlennek a dolgot. Zoli két évvel fiatalabb volt nálam, mivel nekem érettségi után fél évembe került, amíg sikerült minden hivatalos igazolást beszereznem ahhoz, hogy egyetemre járhassak. Nemcsak azért, mert ő egy évfolyammal felettem járt, de csak úgy, barátságból is nagyon sokat segített nekem. Sajnos, jobb állást nem találtam, de még így is akadtak problémák a munkámmal kapcsolatban, talán ha Zoli nem lett volna, nem is tudtam volna itt sokáig megmaradni. A többi kolléga eleinte furcsán viszonyult hozzám, de aztán megszoktak ők is.
Két hónappal ezelőtt Zolival egy kávézóban üldögéltünk, épp az angol és a latin nyelv kapcsolatáról magyarázott nagy lelkesen. Előttünk könyvek, jegyzetek, én pedig érdeklődéssel néztem Zolit, hiszen jól akartam megírni a zárthelyi dolgozatomat, de valahogy mégsem tudtam rá figyelni. Észrevette, hogy máshol jár az eszem, abbahagyta a nyelvtörténeti ismertetést, mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, te Botond, nem megy ez így tovább! Elmondta, hogy segít megkeresni anyámat, mert addig, amíg nem tudok meg róla valamit, nem fogok tudni tanulni. Teljesen igaza volt, hiszen tényleg nem tudtam koncentrálni, nem tudtam figyelni, amikor otthon a jegyzeteket olvastam, akkor is csak sorakoztak előttem a betűk, de az eszem egészen máshol járt. Megbeszéltük Zolival, hogy elmegyünk a nevelőszüleimhez, és rávesszük őket arra, mondják meg, ki az édesanyám, sőt, Zoli azt mondta, kiszedi belőlük a címet is. Két nap múlva vonatra szálltunk, hogy elmenjünk Debrecenbe Apáékhoz. A nevelőszüleim, Apa és Anya, így hívtam őket. Hat évesen kerültem hozzájuk, de érettségi után Budapesten, a konzervgyárban kezdtem el dolgozni, s itt találtam albérletet is. Apáékkal jó volt ismét látni egymást. A találkozást megörökítettem egy kisnovellában, Zoli azt mondta, hogy jó, meg érdekes, de ez nem én vagyok. Pedig mindent úgy írtam le, ahogy éreztem, és figyeltem nagyon a mondatszerkesztésre is.
"Csodálatos, napsütéses májusi napra ébredtem. A kertes ház udvarán a rigók ide-oda röpködtek, s tudtam, hogy madárdaltól zeng a környék. Ahogy kinyitottam az ablakot, lágy, meleg tavaszi szellő simogatta meg az arcomat, s arra gondoltam, talán anya simogatása is ilyen lesz majd. Gyorsan végeztem a zuhannyal, fogmosással, felöltöztem, pár szendvicset bedobtam a hátizsákomba, és elindultam. Zolival a pályaudvaron találkoztunk, megvettük a jegyeket, és irány Debrecen! Apáék tudták, hogy megyünk, mivel írtam nekik emailt, és Zoli fel is hívta őket. Amikor leszálltunk a vonatról, azt éreztem, hogy a nap jobban süt, mint máskor, a levegőnek virágillata van, és mindenből valami ünnepélyesség sugárzik. Olyasmi érzés volt ez, mint amikor a ballagáson mindenkit elárasztott a sok színes és illatos virág, amikor öltönyben, büszkén és meghatódva lépkedtem együtt a többiekkel, és amikor a szemerkélő esőben talán én magam sem éreztem az arcomon legördülő könnycseppeket. Zoli azonban észrevette rajtam, hogy rendkívül izgatott vagyok, és jelét adta, hogy nem kell izgulnom. Felém fordult és azt mondta, nyugi, minden rendben lesz!
Becsöngettünk apáékhoz. Anya nagy örömmel nyitott ajtót, összevissza csókolt, ölelgetett, olyan jó illata volt, mint régen, ugyanúgy mosolygott, és szokása szerint, ahogy máskor is, amikor zavarban volt egy kicsit, a ruháját igazgatta. Egyedül a haja változott, most még rövidebb volt, és talán kicsit még világosabb, a szürkeség eltűnt, és teljesen fehérré vált. Apa a szokásos helyén ült, fel akart állni, de nem engedtem, a mellette lévő botra sandítottam, aztán megöleltük egymást. Anya rögtön ugrott, hozta a kedvenc ételemet, sütemény is volt, meg kávé, ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt minden vasárnap. Az ebéd végén Zoli rátért a lényegre. Furcsa volt, hogy apáékat nem lepte meg a dolog. A beszélgetés végeztével Anya bement a hálószobába, és előhozott egy nejlon dossziét, benne jó pár irattal, majd átadta nekem. Belelapoztam a papírhalmazba, és láttam, hogy különböző megkeresések, engedélyek, kórházi igazolások voltak benne. Szerepelt a papírokon az én nevem és egy női név is. Anya rám nézett, és nagyon röviden elmesélte, hogy Zoli már egy éve beszélt velük arról, hogy szeretném megtalálni az igazi édesanyámat. Ők eleinte hallani sem akartak róla, de Zolitól megtudták, mennyire fontos ez nekem, és így egy év alatt sikerült minden engedélyt beszerezniük ahhoz, hegy megkaphassák az adatokat. Még a Nemzetközi Vöröskereszt Keresőszolgálatának is írtak. Anya elmondta, itt van minden, név, pontos cím, megkereshetem az igazi édesanyámat. Elhallgatott, könnybe lábadt a szeme, majd odalépett hozzám, és szótlanul átölelt.
Amikor már a vonaton ültünk, elővettem a papírokat, és hol azokat olvasgattam, hol meg Zolira tekintgettem meghatottan. Ő pedig, mintha semmi nem történt volna, csak legyintett, hogy nyugi van. Ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy suhannak el a fák, suhannak a távolban a bokrok, és még távolabb egy hatalmas erdő látszott, olyan nagy volt, mintha soha nem tudta volna elhagyni a vonat. Nem hallottam, de tudtam, hogy ott is madárdal szól, bezengi az egész erdőt, és a könnyű, lágy májusi szél úgy simogatja a lombokat, mint ahogy egy édesanya simogatja a gyermekét… Arra eszméltem, hogy Zoli megrázott, hé, Botond megérkeztünk!"
Ez történt két hónapja. Zoli azt mondta, jól írtam le a látogatást, de ez mégsem teljesen én vagyok. Hozzátette, kicsit túlcicomáztam az egészet. Persze, biztos igazat mondott, ő az egyetlen ember, aki sokkal jobban érti az írásaimat, mint bármelyik szerkesztőség. Az adatok és a cím megszerzése miatt nem győztem Zolinak hálálkodni, de egyszerűen lepasszolt magáról, minduntalan azt hajtogatta, haver, egy ilyen helyzetben te is ugyanezt tetted volna. Nem is akartam hát jobban megköszönni a segítségét, hisz úgysem engedte volna. Alaposan áttanulmányoztam az iratokat, s így megtudtam, hogy az igazi édesanyám Emília, Kanadában él, 41 éves, és egy torontói színházban játszik, mint elismert színésznő. Azt is kinyomozták Apáék, hogy nincs se férje, se gyereke, és egyedül él. Az ezt követő események rendkívül gyorsan zajlottak, annyira, hogy nagyon össze kellett magamat szednem ahhoz, hogy le tudjam írni. De leírtam, és megmutattam Zolinak. Leírtam őszintén mindent, ami nemrég történt velem, leírtam azt, amire gyerekkorom óta vágytam, beleírtam a levelet is, a repteret, a találkozást, mindent. Nekem ez volt eddig a legfontosabb írásom. Zoli elolvasta, nem szólt, csak meredt maga elé, majd pár perc múlva felém fordult és azt mondta, ez te vagy! Ezt küldd be valamelyik szerkesztőségbe, mert ezt már muszáj megmutatni másoknak is! Majd hozzátette, add csak ide, majd én elintézem, és eltette a kéziratot.
"Kedves Anya!
Bocsáss meg, hogy így szólítalak, te talán nem is tudod, hogy én élek. Persze, tudnod kell róla, de azt mondták nekem, nagyon fiatalon hagytál el, és hogy nem is akartad ezt, csak nem tudtál mást tenni. Azt is mondták, talán néha gondolsz is rám, és lehet, hogy hiányzom neked. Botondnak hívnak és Budapesten járok egyetemre, közben dolgozom. Tizennyolc éves koromig voltam nevelőszülőknél, akiket nagyon szeretek, de mindig azt éreztem, hogy a valódi édesanyám nem dobott el engem, csak talán nem volt más lehetősége. Nem tudom, miért van ez így, talán velem születtek ezek a gondolatok is, mint az is, hogy álmaimban sokszor láttalak már téged, és tudom, gyönyörű szőke hajad van, és nagyon jól énekelsz. Nem tudom, miért képzellek el téged ilyennek, de álmomban sokszor hallottalak énekelni, és mindig sírtam, annyira szép volt. Nem akarok érzelgősködni, ne haragudj, csak ez jutott most eszembe, hiszen nagyon zavarban vagyok, hogy neked írok. Talán nem is válaszolsz, talán elfelejtettél, és soha nem foglak látni. Van egy nagyon jó barátom, Zoli, ő segített abban, hogy megtudjam a neved, címed, így tudok most neked levelet írni. Sajnos nagyon messze vagy tőlem, még ha akarnál, sem tudnál velem találkozni, de írok neked, mert azt érzem, hogy írnom kell. Tudom, butaság ilyet mondani, de hiányzol. Pedig soha nem láttalak, nem is tudom, hogy nézel ki. Drága Anya! Ha írsz nekem egy rövid levelet, nagyon boldoggá teszel vele. Kérlek, legalább tudasd, hogy jól vagy, hogy ott a távolban neked is vannak barátaid, szeretteid, akikre mindenben számíthatsz. Gyerekként az intézetben állandóan rólad álmodtam, amikor még nem voltak nevelőszüleim, minden nap vártam, hogy eljössz. Butaság ezt írnom, tudom, és kérlek, azért se haragudj, ha most nagyon egyszerűen írok neked, pedig szoktam novellákat is írni, de most szinte semmi nem jut eszembe, csak az, hogy tudnom kell rólad. Huszonkét évig nem tudtam, hogy vagy, most pedig szeretnélek érezni, szeretnélek megölelni, és szeretném, ha majd egyszer az életben megsimogatnád az arcomat. Ne haragudj, hogy megint butaságokat írok, tudom, nem méltó hozzám, de hidd el, eddig nem is írtam ilyeneket soha. Soha nem írtam még levelet neked, Anya. Talán, ha majd írsz választ, elmondok magamról mindent, és ha elvégeztem az egyetemet, gyűjtök annyi pénzt, hogy elutazzak hozzád. Ne haragudj, megint képzelődöm, kérlek, válaszolj, nagyon várom, ugye, emlékszel még rám, ugye, nem felejtettél el? Nos, nem is írok többet, már így is túlságosan érzelgősre sikerült a dolog. Befejezem, kérlek nagyon, bármit gondolsz is, válaszolj nekem.
Botond.
Drága kisfiam, Botond!
Nagyon fiatal voltam, amikor te születtél. Fiatal voltam és szerelmes. Az én szüleim nagyon szegények voltak, és nagyon erkölcsösek is, meg szigorúak, egyszerűen nem akarták, hogy megszüljelek. Édesapáddal elköltöztünk, de a szüleim megtaláltak, s így amikor megszülettél, intézetbe adtalak. Arra gondoltam, pár hónap, és ha rendeződtek otthon a dolgaim, majd újra magamhoz veszlek. De az élet mást hozott nekem. Édesapáddal Kanadába mentünk, mert ő ott talált nagyon jó állást. Eltelt pár év, de közben sokat gondoltam rád, s aztán sajnos apádat baleset érte, és meghalt. Sokáig nem tudtam magamhoz térni a gyásztól. Mire újra élni és dolgozni tudtam, addigra te már 10 éves voltál. Nem akartam felborítani az életedet, tudtam, hogy nevelőszülőknél vagy és hogy jó helyen. Itt Torontóban elvégeztem a színművészetit, és egy helyi színházban dolgozom. Néha kapok kisebb filmszerepeket is, sőt, jól sejtetted, énekelni is szoktam. Meg kell neked írnom, drága kisfiam, hogy mielőtt a leveledet megkaptam, Zoli barátod felhívott engem telefonon, és mindent elmondott rólad. Ne neheztelj rá ezért, ő az, aki meggyőzött engem arról, hogy van még remény, hogy újra az édesanyád legyek. Ezért döntöttem úgy, hogy a megspórolt pénzemből hazautazom pár hónapra, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Zoli megadta az email címedet, így egy pár nap múlva elküldöm neked a telefonszámomat és azt is, mikor, melyik géppel érkezem.
Ölellek: édesanyád
Arra ébredtem, hogy pacsirták, meg rigók danolásznak a kertben. Felugrottam, kinéztem az ablakon, de nem hallottam semmit, bár láttam a madarakat. Ide-oda röpdöstek egyik fáról a másikra, mintha csak engem akarnának köszönteni. Megint előjött az ünnepi hangulatom, a júliusi virágok illatát annyira erősen éreztem, mint még soha. Zoli pontban nyolckor megjött, ittunk egy kávét, aztán elindultunk. Zoli egyfolytában az órájára mutogatott, én meg értésére adtam, hogy ne aggódjon, odaérünk a reptérre időben. Néha rám nézett, és látva milyen izgatott vagyok, megint a szokásos "nyugi, minden rendben lesz" szöveggel fordult felém. A reptéren már alig bírtam magammal, az aulában, ahol álltunk, egy hatalmas üvegfal választott el bennünket a leszállópályától. Néztem a gépeket, majd Zoli rámutatott egy éppen érkezőre, hogy ez az, ezzel jön édesanyád. A türelmetlenségtől nem láttam, nem is tudom, mennyi idő telhetett el, míg végre a repülőről leszálló utasok a váróterembe léptek. Azonnal felismertem Anyát. Könnyű világoskék nyári kosztümében elegánsabb volt mindenkinél, kis útitáska volt nála, s szőke haja a válláig ért, ahogy elképzeltem.
Kék szemébe néztem, és aztán ő volt az, aki átölelt. Hosszan, forrón ölelt, olyan érzés volt, mint ballagáskor, amikor a nap jobban sütött, mint máskor, a levegőnek virágillata volt, és mindenből valami ünnepélyesség sugárzott. Olyasmi érzés volt ez, mint amikor mindenkit elárasztott a sok színes és illatos virág, amikor öltönyben, büszkén és meghatódva lépkedtem együtt a többiekkel, és amikor a szemerkélő esőben talán én magam sem éreztem az arcomon legördülő könnycseppeket. Pedig most, itt a váróban nem is esett az eső. Anya ekkor elengedett, majd nagyon figyelmesen rám nézve, elkezdett hozzám lassan, tagoltan "beszélni". Angolul, jelnyelven kommunikált. Elmondta, tudja, hogy siket vagyok, nem baj, hogy erről nem írtam neki, és ezért megtanulta a jelnyelvet, de ott kint csak angolul sikerült. Hosszan rám nézett újra, majd a kezét a szívéhez téve, ennyit mondott még: szeretlek. Átöleltem, ahogy csak tudtam, magamhoz szorítottam, még a szememet is behunytam, attól félve, ha nyitva marad, vége lesz ennek az álomnak. De nem lett vége. Felpillantottam, és Anya válla fölött az üvegfalon át láttam, hogy a távolban egy hatalmas erdő áll, olyan nagy volt, hogy körbevette az egész kifutópályát. Nem hallottam, de tudtam, hogy ott is madárdal szól, bezengi az egész erdőt, és a könnyű, lágy júliusi szél úgy simogatja a lombokat, mint ahogy egy édesanya simogatja a gyermekét…
Arra eszméltem, hogy Anya simogatja az arcomat. Már nem éreztem magam zavarban, attól sem, hogy könnyes volt a szemem, s attól sem, hogy jelnyelven beszélek vele. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy Zoli sír. Jó erősen megráztam, és nevetve ezt mutattam neki:
- Nyugi, haver! Minden a legnagyobb rendben!"
(Megjegyzés - "A felsőoktatási intézményekben tanulmányokat folytathatnak a hallássérültek, látássérültek, mozgássérültek valamint beszéd- és más fogyatékossággal élők. … fogyatékosságuk miatt a felvételre jelentkezésük nem akadályozható meg."
Fogyatékossággal élő hallgatók a felsőoktatásban – Tájékoztató, 2009 - )
|