- Épp a munkahelyemen ültem egy átlagos, szürke októberi napon, amikor belépett az ajtón a Nő.
Ugyanannál a cégnél dolgozunk, de eddig még nem találkoztunk, és visszagondolva a bemutatkozás után szinte azonnal megkérdeztem tőle, hogy férjnél van-e… Nagyon kedves hangja volt és olyan hihetetlen, vagy manapság szokatlan őszinteséggel válaszolt. Sajnos nincs senkim – mondta. Elsőre a munkáról beszélgettünk, elég sokat, aztán pár nap múlva megint összefutottunk, és akkor már volt időnk néhány világnézeti gondolatra is. Azt hiszem csak a harmadik találkozáskor vettem észre, hogy milyen nagyon csinos, és csak a negyedik, vagy az ötödik alkalommal jöttem rá, hogy nagyon szépnek is látom. Addig… csak a szemébe néztem és figyeltem rá. Az élet meg úgy hozta, hogy egyre több közös munkánk lett a cégnél és egyszer egy nagyon szoros határidő miatt éjjel kettőig dolgoztunk. Éjféltől már csak mi ketten. Másnap már alig tudtam másra gondolni. Állandóan eszembe jutott. Úgy fogalmaznék, hogy virágnyelven ezt el is mondtam neki. … egyébként nincs baj azzal, ha kommunikálnom kell, de szerintem azon a beszélgetésen három szavasnál bonyolultabb mondatot – na azt nem sikerült összehoznom.
Eltelt még két nap és már vele is álmodtam.
Aztán másnap éjjel egyáltalán nem tudtam aludni, felkeltem és írni kezdtem neki… és új fejezet kezdődött az életemben azzal, hogy legelőször is – tulajdonképpen önmagamnak - beismertem, amit érzek.
Zsebébe nyúlt és elővett belőle egy levelet. Kezembe adta, hogy olvashassam. Bizseregni kezdtem, ott ahol a levél a kezemhez ért. Láttam alatta a bőrömet, mégis képes voltam olvasni, mert a betűk égszínkéken világítottak a lapon.
"Létezik egy indián nép: száz szavuk van a szeretetre. Az általunk használt köznapi nyelvben ezek jelentős része lefordíthatatlan… épp csak körülírható. Csak épp nem tudom, hogy körülírás közepette megmarad-e a varázs, megmarad-e bármi a varázsból.
Valamilyen úton-módon kaptam ötszázezer színes, aprócska üvegdarabot az élettől. Talán az a feladat, hogy ezt mindet sorrendbe téve kirakjak belőle egy képet. Be kell vallanom: eddig még nem sikerült. Esetleg az lehet az ok, hogy az üvegdarabkák sokféleképpen lerakhatók – nem csak egy oldaluk van, így aztán a variációk száma hihetetlenül sok. Ráadásul egy nagy, kerek dob kifeszített bőrfelületére kell kirakni, és néha jön valaki, aki oldalba paskolja a dobot. Ilyenkor a színes üvegdarabocskák a levegőbe emelkednek, visszahullanak és létrejön egy teljes mértékben más kép, mint amit eddig kiraktam… és semmit se értek belőle… kezdhetem előlről. Néha elkövetem azt a hibát, hogy abbahagyom a kirakóst… sokáig rá se nézek az egészre. De az is lehet, hogy eddig igazam volt minden alkalommal, amikor abbahagytam, és egész egyszerűen még nem jött el az idő.
Azt éreztem most van a jelen, vagy talán a JELEN.
Épp ezen gondolkodtam. Mintha sok napja lett volna, pedig csak a múlt héten volt. Délután. Beültem az autóba, indítottam és persze bekapcsolódott a rádió… pedig itt van, amikor nem is fogható, de most persze igen… Az élet úgy döntött, hogy Tina Turner elénekli nekem, hogy Simply the best – és én persze mosolyogva bólogattam hozzá és egész egyszerűen tudtam, hogy ez egy Jel. Az a fazon bennem, aki mindig igyekszik objektív lenni természetesen közölte, hogy épp csak nem vagyok normális, de hát ez nem számít – ilyenkor és miután tudom, hogy érted angolul is le sem fordítom, hogy Tina épp a következőt énekelte:
You're simply the best, better than all the rest
Better than anyone, anyone I've ever met
I'm stuck on your heart, I hang on every word you say
Tear us apart no, no, baby, I would rather be dead
- Fogalmam sincs, hogy ki írja az életem forgatókönyvét – néha elég öntelten azt szeretném gondolni, hogy én – de most azt sejtem, hogy erről nem nagyon lehet szó.
Gondoltam jó lenne az autóvezetésre koncentrálni, de hát ezekkel a jelekkel nem szabad türelmetlennek vagy épp ellenállónak lenni, mert akkor elhallgatnak és rakosgathatom a kis darabkákat egyedül. Ezért aztán végighallgattam, hogy ez egy örök szerelem és, ha akármeddig keresgélne Tina akkor se találna jobbat… és reméltem azért objektíven, hogy valami hétköznapi dologról szóló nóta vagy épp egy gazdasági riport következik… írhatnám… de az nem tükrözné a valóságot – mert igazából nagyon örültem. Persze nem riport jött, hanem másik nóta… csak érdekességképpen Nick Kamen énekelte, hogy "I promised myself" és azt tippelem, hogy rendkívül komolyan gondolta, mert 4 perc alatt ezt megtette kb 30-szor… még azt is állította, hogy a nő – akinek az ígéret szól átfénylik mindenen és ettől vadonatúj ez a nap… hát képzelheted.
Főleg, amikor Nick saját magán kívül az egész világot is megígérte annak a lánynak… és azt, hogy várni fog rá. - Jesszusom! - gondoltam és most, hogy olvasod biztosan Te is pontosan így vagy vele.
A következő dal is erről szólt – de úgy döntöttem autót vezetek inkább, mielőtt elvarázsolódnék…
Megfordítottam a levelet. Mint amikor mozdul a szivárvány úgy mozdult a levél, és ezen az oldalon bíborvörös betűk emelkedtek.
A fiú egyáltalán nem viaskodott az érzéseivel. Meglátta a lányt és azt érezte vers születik a lelkében. A vers szavakból állt ugyan – épp, mint a többi milliárd, amit érzésekről írnak - de a szavak nem akkor jöttek létre, amikor ébren volt. Álmában születtek meg, amikor friss havon sétált, amikor a napba nézett, amikor szellő simogatta… amikor éjszakai esőben a karjait kitárva hagyta, hogy minden korábbi nyomot lemosson róla a víz. Valószínű, hogy az álmában angyalok is jártak, mert ettől lehet, hogy a versben angyalnak látta a a lányt is. Olyan mélyről jött minden szó, mintha nem is belőle származnék. Éjjeleken át csak született a vers, egymáshoz csiszolódtak a szavak, ritmusuk közvetítette a szíve minden dobbanását. Amikor elkészült, a fiú mégsem érzett semmilyen büszkeséget. - Azt hiszem nem én írtam – gondolta. "Íródott" – állapította meg. Szépnek találta a verset, nagyon szépnek. Ahogy a szavak egymásba ölelkeznek, összesimulnak, kergetőznek benne – olyan volt, mintha élne. Leült, becsukta a szemét és elindult megkeresni a békéjét belül, mert amióta a lányt ismeri forrongott a lényében sokféle gondolat és még több féle érzés, és emiatt elhatározta, hogy megvárja amíg minden lecsendesedik – legalább egy kis időre. Ahogy közeledett a csend felé úgy lett egyre inkább békés a belső táj. Halványkék lett minden és csillogó betűkkel benne izzott a vers. Önkéntelenül is maga elé mondta a sorokat, a vers minden egyes sorát és mosolygott hozzá. Ajkairól a szavak egész messzire reppentek.
A szél járt arra – felkapta a verset és görgette maga előtt. Neki is nagyon tetszettek a szavak, és bármerre is görgette őket, azok valamiképp egyben maradtak. Rólam szól ez a vers, nekem való és én ihlettem – azért ilyen könnyed és természetes – gondolta a szél – roppant elégedetten.
Talán ezt a gondolatot hallotta meg a nap, talán már előbb is észrevette a szelet – ezt nem lehet tudni… valamiért a nap is magáénak érezte a verset. - Bolond vagy – sütött oda a szélnek. - A vers az enyém, ez látszik abból, hogy épp oly fénye van, mint nekem. Add hát ide! A sugarak megpróbálták elvenni a verset a széltől. Hadra keltek. Birkózásuk közben - már egész magasan a vers magára maradt és zuhanni kezdett. Lefelé estében az eső ragadta magához, hiszen – észrevéve, hogy a szél és a nap összeveszett ő is odasietett. Felhőjébe rejtette és gyönyörködött benne. - Épp nekem való – ismerte fel – olyan tiszta, mint eső után a levegő. A nap és a szél egyszerre támadta meg. A verset akarták mindannyian, csatájukból olyan vihar keletkezett, hogy remegni kezdett bele a föld is. A földlakók szerencséjére varázsló járt arra, aki varázspálcájának egyetlen intésével eltüntette a verset előlük. A nap, a szél és az eső abbahagyták a csatát. Már nem volt ott az, amit mindannyian birtokolni szerettek volna. Nem volt miért tépniük egymást.
A varázsló elég sokat töprengett azon, mihez kezdjen a verssel. Megszüntetni nem tudta volna – ahhoz gonosznak kellett volna lennie. Megtartani pedig – úgy érezte: neki sincs joga. Láthatatlanná tette hát a verset és visszacsempészte a fiú lelkébe.
- A tiéd, benned született – súgta neki. Add majd oda a lánynak, ha kéri, és ne mondd ki hozzá a szavakat – hiszen úgy sokkal többet ér… úgy lesz igazán az övé is.
Másnap – igazán különös dolog történt. Az a rengeteg kis üvegkavics… eltűnt alóluk a dob, de ahelyett hogy szanaszét szóródtak volna a padlón egész egyszerűen a levegőben maradtak és lebegnek. Szépen, csendben összeáll belőlük a kép:
Te."
- folytatása következik -
|
Online látogatók:
Látogató: 122
Regisztrált: 2
Kereső robot: 27 
Összes: 151
Jelenlévők:
