Fekszem az ágyon
ezen a szombat délelőttön,
beterít a napfény,
és a nyitott ablakon beköszönő
szellő cirógatja a vállam.
Élvezem.
Ezt a szombatot,
A Napot,
A kedves szellőt.
Élvezem azt, ami körülvesz,
Ezt a kacifántos életet.
Mert csodaszép
és értékes.
- Ekkor ismét rámkacsint a Nap -
S babám akárhol is vagy,
Tudd: Szeretlek.
Szeretlek téged e tavaszi napon,
fagyos téli alkonyon.
Szeretlek nyári hajnalon,
ház tövében ülve,
dübörgő zenét elkerülve.
Szerettem kezed a kezemben,
a hűvös köveken ülve,
törökülésben.
Szeretlek téli délutánon
a hidegben, a bojtot a sapkádon,
azon a poros, koszos pályaudvaron.
Szerettem, ahogy a puszit várod.
Ősszel viszont nem kellettél,
mint kámfor,
úgy eltűntél,
de nem csak te, jómagam is
más vizeken jártam,
s akkor – elhiheted -
nem szerettelek, babám.
De egy cseppet se aggódj,
visszataláltam!
Kerestél, én maradtam,
majd ismét kezedet foghattam.
Az érintés mindent elárult,
Pupilla kitágult,
S ami már rég elárvult,
párra talált.
Itt van,
és vigyáz rád.