Hányszor mondtam el,
hogy ne vedd utad felém,
s te még is megtetted.
Hányszor szóltam, hogy elég,
de szavam nem hallottad,
mind elszállt az ég felé.
Hányszor kell még,
Hányszor? Ezerszer?
Hányszor figyelmeztesselek?
Nézz magadra. Még is itt ülsz,
a nyáresti szellő cirógatja karom.
Nem fogadtál szót, s most le sem tagadhatom:
Boldogság árja járja át mindenem
és ilyenkor a csillagok, a Nap és a Hold mind egy velem,
együtt repül, ragyog,
Bár te is éreznéd ezt a csodálatot,
a fényt, a Holdat, a Napot…
Minden más lenne, egy szebb világ nyílna,
Ha hagynád kő szíved, az új ajtót nyitna…
De nem. Te keresed ezer feled,
Nem bennem. Ezer rengetegben.
Te meglett ember…
Én megmondtam, hogy ne gyere!
Mégis itt ülsz…
De mondd meg, mi értelme, ha
e sorokat meg sem hallod,
s így lelkem cafatokra szaggatod?