Navigáció


RSS: összes ·




Regény: Az élet folyadéka VIII. fejezet

, 539 olvasás, Svab , 0 hozzászólás

Ezerszín

Csendes volt a hajnal, mely az ébredezőkre köszöntött, de még a horizont alól nem bukkant elő a fényes napkorong. A kora reggeli órákban egy harci öltözéket viselő nő lépdelt, egy hálószoba felé, mely a fellegvárnak az egyik folyosójába torkollott. Újszófia várának népe az őrség kivételével, még ameddig tehette, pihentette magát, hogy aztán erővel telten tudják szolgálni az ország fővárosát. Félhangosan tárta szét Szofya a helység kétszárnyas ajtaját, s lépdelt Emília fekhelyéhez. Jobb kezét lágyan az alvó arcára helyezte, s ébresztgetni próbálta az ágyban pihengetőt.
– Emília, ébredj!- Ahhoz képest, hogy az alvó elég mély álmában volt, viszonylag hamar felnyíltak az ágyban fekvő szemei. Rövid ideig csak szótlanul nézte a föléje hajoló Szofyát, aki további szavaival próbálta, Emília álmát elhessegetni.
– Ébredned kell Emília. Tremorok serege közeledik a vár felé.- Eme mondat suttogása már viszont, szinte fülön vágta a fekhelyen lévőt, aki hirtelen mozdulattal, s kissé összevont szemöldökkel, felült az ágyban.
-Azonnal fel kell készíteni a sereget a védelemre.- Mondta, elképedt arccal s vészes hanghordozással Emília, s már kászálódott is ki, kényelmet nyújtó helyéről.
– Amíg te gyorsan összeszeded magad, addig én, indulok hamar a védelmet megszervezni.-
A hosszabb hajú nő, bólintással helyeselte Szofya elképzelését. Amint elhagyta a harci öltözékbe bújt nő a fellegvári részt, sebes léptekkel került elé egy Kentaur, aki parancsokra várakozott.
– Az egész vár katonaságát, s a város népének férfi lakosságát fegyverezzétek fel, s készüljenek az ellenség támadására.- hangzott el a tapasztalt utasítás az úrnő ajkáról. Később, mikor Szofya a vár egyik felső bástyáján várt s szemlélte a hatalmas áradatot, mely alakzatba áll, s hadrendbe szervezi katapultjait az ostromra. Lépéseket hallott a háta mögül, s mikor hátrafordult, hogy szemügyre vegye az érkezőt, Emília lépett mellé vértezett felszerelésbe, s hűlt meg ereiben a vér a felkészült Tremor haderő láttán.
– Hogy juthattak el idáig? Istenem!- majd elképedését Szofya szakította meg s fogta meg két kézzel Emília orcáját, miközben maga felé fordította, hogy ezekben a pillanatokba csak rá összpontosítson s arra, ami rájuk vár. – Emília figyelj rám! Menj le a vár alsó részében lévő katapultjainkhoz, s amikor megadom a jelet, zúdítsd az ellenségre a tűz birodalmát.- A hosszú hajú hölgy sóhajtott egy hatalmasat, s bólintással jelezte, hogy megértette Szofya szándékát.
– És veled mi lesz?- kérdezte aggódó hangon az előtte állót.
– Engem ne félts! Én itt fogok helyt állni, s harcolok addig, míg erőmből telik a népért. Értetek.- Mikor a végső bátorságot megadó szavak elhangzottak, sebes lépésekkel indult Emília a vár alsó részébe, hogy a jelzésre várva, pokolra küldje az ellenséget.

Amint elkészült a Tremor sereg, vezérük karjelzéssel, megadta a támadásra a parancsot. Nyöszörgő hangon mozdultak meg a kőhajító szerkezetek, s ontották százával nehéz súlyukat, Újszófia várára. Hangos robajjal csapódtak a falakba a kövek s termetes darabok szakadtak le, azokról a helyekről. A négylábú haderő már a falak mentén várakozott, hogy majd mikor abbamarad a kőzúdulat, a gyalogosok ellen helyt tudjon állni. Szofya mellé, egy Kentaur lépdelt a fenti részeken s tüzes nyilával jelzett Emíliának az ellentámadásra. Emília a jelzést látva, kezében lévő tűzrúddal az egyik hatalmas méretű olajcseréphez lépett, s miközben kiadta katonáinak a parancsot, meggyújtotta a lobogó lánggal égő nehezék tetejét. A begyulladt cserepek tűzgolyóként repültek az ellenséges seregek felé, s ahol becsapódtak, terebélyes lángcsóvák kíséretében égették el a felsorakozott szörnyeket. Az agresszív védekezés akkor sem maradt abba, mikor a több tízezres gyalogság a falak felé közelített, hogy létráik segítségével be tudjanak hatolni, Újszófiába. Sivító, hangon szenvedték el sebeiket a Tremorok, mikor a közéjük csapódó cserepek tartalma, testükre fröccsent. A várnak volt egy szerencsés mentő eszköze, mely teljesen körülvette az egész élethelyet. A vízzel telített várárok, megnehezítette a támadok ostromát, s így sokkal komolyabb veszteségeket tudhatott be a Tremor haderő. Mikor elég közel értek létráikkal a támadók, Szofya megadta a jelzést a falnál lévő, közel százezer íjásznak. Kentaurok nyilaitól lett terhes a levegő, s zúdult esőként, alattuk lévő áldozataikra. Oly heves védekezést tanúsított Újszófia népe, hogy az ellen, ezrével vesztette el katonáját, kiknek vöröslő vére borította be a vár előtti széles mezőt. Dacos, halálba menő küzdelmek árán sikerült az ostromlóknak az árok túlsó oldalán rögzíteni, hosszúra készített lajtorjáikat. Tucatjával pusztultak el a felfelé igyekvő katonák, miközben szakadatlanul hullt rájuk a véget nem érő nyílzápor. Mi alatt tombolt az esztelen vérontás a falak mentén, a város férfi lakossága, mindenféle kondérokat és folyadékkiöntő edényeket szedett össze s vitte sebesen a falakhoz. Mikor sokuk felért, ahol már jól látszódtak a létrák, melyeken áradt felfelé a Tremor had, s igyekvő mozgással töltötték meg edényeiket a sorban elhelyezett, gyúlékony anyaggal telt üstökből. Bősz mozdulatokkal fröcskölték, locsolták a létrákra a folyadékot, s mikor jó hosszan végig fojt a tartalom, fáklyák segítségével futtattak rajtuk tűzcsíkot a támadó lajtorjákon. Lobogó lánggal éget mind a faanyag s mind, aki rajta volt. Fájdalmak közepette potyogtak a várárokba a katonák, kiket sebesült állapotuk lévén húzott le mélyébe, a benne lévő hűs víz. Az egész napos szakadatlan küzdelemben tízezrével pusztultak el a Tremor sereg harcosai, kik sebeiket nyalogatva vonultak vissza a vörös színbe burkolózott, alkonyati időben. Mikor elült a csatazaj, Szofya is és Emília is nehéz sóhajjal könnyebbült meg a meghátráló sereg láttán. Az ellen a táborába visszatért, s Emília igyekezett fel a fellegvárba, hogy az éjszakát, Szofya jelenlétében tölthesse.
Már mindenütt fáklyák világítottak, s vittek fényt az est sötétjébe. Mikor felért Emília, egy olyan terembe lépett, ahol több kerevet is el volt helyezve. Gondosan leszedte testéről, nehéz vértjét s a bejárthoz közeli falnak támasztotta. Fémből készült lábvédőt is elfáradt mozdulattal cibálta le magáról, mikor a rá várakozó Szofyához szólt.
– Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól arcon csapjuk őket. A mai nap hosszú és fárasztó volt mindkettőnknek, de ebben a helyzetben ez szinte bolha méretű probléma.- A rövid hajú nő már egy fekhelyen pihentette magát, s hanyatt feküdt miközben szemével, merengőn a plafont bámulta. A szobában, ahol voltak, be volt rendezve több pamlag is Emília számára, de most valahogy nem akart oly távol lenni, elfáradt elődjétől. Szofya kicsit arrébb húzódott, hogy a fekhelyhez lépő nő le tudjon ülni. Emília a páncélja alatt, kék színű ruhát viselt, míg a kereveten fekvőn egy barnás színű gombos felső és ehhez illő nadrág volt látható. A fekvő hölgy harcostársára vitte tekintetét, s a következőket mondta.
– Ne aggódj Emília! Ma csak ízelítőt adtunk nekik abból, ami még holnap fog rájuk várni.- Emília érdeklődve figyelt a további szavakra.
– Holnap csak mi ketten megyünk ki a várfalakhoz. Frontálisan szaladtak nekünk, s ha meglátják, hogy csak két nő várja őket, minden bizonnyal teljes mértékben, markukban hiszik majd a győzelmet.- Kissé hitetlenkedővé vált a hallgató szeme, s kérdésére választ várt.
– Nem lesz ez csöppet veszélyes, Szofya?- A pamlagon pihenő, barna hajú nő felült, hogy közelebb kerüljön Emília tekintetéhez s lágyan, arcára helyezte gyöngéd kezét.
– Ó Emília. Emlékszem, mikor velem harcoltál, s nagyon jól tudom, mily erő lakozik benned. Vesd be tudásod legjavát, s meglátod majd a továbbiakat.- A kéz által érintett arcra, mosoly ült ki, miközben megpuszilta azt, akit mind mélyebben megszeretett.

A két harcos nő egy újabb napnak nézhetett elébe, s már küzdelemre készen szemlélték a terepet, ahol még a Tremorok cibálták el a vérben ázott helyszínről, elhullt katonáikat. Több méter magas lángok közt égették el az elesetteket, s szokásaiknak megfelelően saját fajuk húsát nem fogyasztották el. Mikor a fényes korong előbújt az égbolton, már csak füst szállt fel a megrakott máglyáktól. A sereg figyelői hamar észrevették, hogy a falak mentén sehol sincsen katona, ki védené várát, csak a két nőt nézték, ahogy acélos tekintettel pásztázzák a széles mezőt. Az értesülésen felbátorodva ismét támadásba lendültek, de itt már elmaradtak a rendezett alakzatok, melyek még jellemezték a tegnapi rohamozókat. A vérben ázott talajon lépdelő katonák, már nem csak létrákat cipeltek magukkal, hanem egy várárkot áthidaló rögtönzött tákolmányt is, mely mögött a kaput betörő vastag cölöpöt igyekeztek a bejárathoz juttatni. Mikor sikerült áthidalni az árkot, a kaput romboló kos hangos robajjal, döngetni kezdte a vár bemenetét. Szofya a kezével összpontosított, s egy erőteljes energialökettel apróra zúzta a támadó eszközt, miközben hörgő hangon a körülötte lévők az árok vizében kötöttek ki.
– Emília, kezdj el koncentrálni, s teremts villámokat!- Szofya mellett álló nő, minden további nélkül behunyta szemét, s abból a néhány felhőcskéből, mely az égen úszott egy terebélyes szürke felleget gyűjtött össze. Az ellenséges horda már hangos zajjal támasztotta a falaknak ismét a létrákat, hogy most egy újult rohammal végre bevegyék a fővárost. A szürke fellegből vad, s cikázó villámok sújtottak le a támadó Tremor harcosokra, akik füstölgő tetemekként terültek el a földön. Emília az ég felé szegezte a fejét, s széttárt kezekkel küldte az ellenségre a további csapásokat. Szofya a következő pillanatban kibontotta hatalmas, fehér szárnyait, s elrugaszkodott a várfalról. Kardjuk mindkettőjüknek az oldalán nyugodott. Ez most nem hagyományos fegyverek által vívott küzdelem volt. A létrák felé vette az útját, s erős kezekkel megragadta az első útjában lévő ostrom eszközt, majd egy lendületes mozdulattal elhajította a faltól. Szofya úgy csapott le a létrákra s a rajta lévőkre, mint valami szirti sas a kiszemelt áldozatára. Iszonyatos energiájának köszönhetően, vad erővel csapta oda az újabb célpontokat a falhoz, melyek két vagy három darabban hulltak alá a mélybe a rajta mászókkal együtt. Ezekben az időkben már megjelentek az első Kentaurok a falak mentén, akik szemtanúi lehettek úrnőjük tombolásának. Mikor az utolsó létra is darabokra szakítva csobbant az árok vizébe, a barna hajú vihar a vár előtti mezőn lévő sereget vette célba, s levegőből föléjük repülve gyilkos lökéshullámokkal pusztította a szétzilálódott haderőt. Újabb és újabb hullámok passzírozták a talajba az ellenséges katonák testét, akik most már fegyverüket elszórva rendezetlen visszavonulásba tértek át. Szofya a menekülő Tremorok közé törve, hol kardjával vagdalt le fejeket, hol pedig kezével kapott fel katonákat, kiket lendületes energiával hajított a messzeségbe, s zúzódtak szét a föld kemény talaján.
A hosszúra nyúlt mészárlás csak akkor maradt abba, mikor a királynő érzékelte, hogy tombolásának köszönhetően, teljes zűrzavar kíséretében visszavonul a megmaradt Tremor, túlélők csapata.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezerszín
· Kategória: Regény
· Írta: Svab
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 246
Regisztrált: 2
Kereső robot: 19
Összes: 267
Jelenlévők:
 · PiaNista
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.2175 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz