hajnalban kelsz,
kinyílsz és élsz és nekem vagy
és fáj minden sorod,
ha sírok tőled, s ha meghalok.
akkor ha nagyon fájsz,
a vonattal megyek utánad,
s mikor az első villamos csilingel,
rám kiáltasz.
nagyon fájsz!
tőle kaptad, nem volt, s most új inggel
jössz, pedig rongyos, szegény és éhező vagy!
ha élni nem hagysz, hát sírni hagyj!
mikor dalt zeng a szád, te európai fehér,
benned lett a gödör a víz fenekén,
de nem én kiáltok, nem én ítéllek!
kik támadtak, már nem is élnek,
meghurcoltak lapok, címek élén,
mit tanultál, mondd?
s ha hazudtál, miért,
mondd mit, mit vétettem én?
add szavadat, add hangodat, add magad,
add, mert nagyon fáj!
ne vonattal menj, ne rohanj el, ha nagyon fáj!
azt hiszed legyőzöl, önmagadat megfőzted,
s megeszed anyádat, s eljön a halál,
tévedsz, nem mehetsz így el,
még nem!
mert nagyon fájsz, mindenemben,
rímeidben, s rímeimben - a végtelen határ!
mondd, Mama, szeretsz még,
ha nagyon fájsz nekem?
úszik-e még a dinnyehéj s hazádnak leszel-e még fia,
tudsz-e még napot adni s tehervonatról
leszakadt csillagokat?
s legszebben író karodat
miért vesztetted el, mondd! mert nagyon fáj!
hát feküdj csak ott,
pihenj, s ne, többé ne kiabálj!
vad könnyeimet rád szárítom,
elvisz a vonat utánad. érzed?
fejem nem int, kezem néma. nagyon fáj!
Megjegyzés: József Attiláról
|