Navigáció


RSS: összes ·




Vers: Rongybaba

, 895 olvasás, Fava , 9 hozzászólás

Gondolat

Úgy érzi ő egy ronybaba,
Durva varratú rongybála.
Szennyes pocsolyában fekve,
Senki által vissza nem kérve.

Arca alázatos, mozdulatlan.
Sírni sem tud már, csak alkalmatlan.

Rongybaba, varroda szülötte,
Fakó gombszeme fekete.
Nem játszik vele senki többé,
Így vált a története köddé.

Felnőtt a kislány, ki kézenfogva vezette,
Nem gyermek már, hát a sárba vetette.

Fekszik árván, piros mosolya tucat,
festett arca távoli felhőket kutat.
Esik: cseppjei táncolnak a tócsába,
Beleivódott a bánat az arcába.

Mint egy rongybaba, cefetül,
nélküled, magában, egyedül.
Az idő halk suttogásában,
A szótlanság acélmarkában.

Vár egy egyedi, gyermeki lélekre,
Ki kinyújtja újra a kezét érte.
Rabul ejti nyomorék szépsége,
Szereti, mert rá van szüksége.

Kinyomtatom


Vers elemzése


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Gondolat
· Kategória: Vers
· Írta: Fava
· Jóváhagyta: Medve Dóra


A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 200
Regisztrált: 2
Kereső robot: 20
Összes: 222
Jelenlévők:
 · Sutyi
 · Tristan Kekovian


Page generated in 0.7015 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz