Alkonyatkor halkan, alig hallhatóan felsóhajtanak a házfalak tövében szunnyadó emlékek kopottas színei. Az éjjel érkeztével, a csillagfény-folyam sápadt érzékiségében lubickolva, vézna emlék-sellők ébresztgetik a szótlan, vak pillanatokat. Az udvar szorosan hozzásimul a halottak komor selyem-sóhajaitól terhes téglák nyirkos maradványaihoz. A névtelen érzések szirmaikat bontogatják a sírhantok felett.
Csendben itt maradok, mint egy árnyék, a letűnt korok messzi dicsőségéből. Mozdulatlan álomként heverek haláltól bűzlő, homályos ablakod alatt…