Lépkedek tüzes lepleken, szúr a talaj, simít a köd.
Torkomon folyik az Élet, nyeldeklem.
Elmúlok, s az Élet-ködöt
Hánykódások közt felböfögöm,
marja a szám.
Szememből vérvörös gyémántok csorognak.
Lassan szétmállok. Az ujjam zsibbadt, az arcom elfolyik.
Vakságban látok fehér sötétet.
A homlokom arcomba hull, s szemeim vállamhoz simulnak.
Merev görcsben oszlik testem.
A sír befed, s csak két társam van idelenn…
Az egyik Kín. Mellemre ült, nem mozdul.
Gerincem betörte.
Bordáim küszködnek, s reccsenve hullnak a hidegben szerteszét.
Néha rámnéz -
szeme, mint parázsló türkiz, rámostorozza
megvetésének ködölgő tüzét.
A másik lépemben motoszkál.
Csupasz, bundája elnyűtt, rothadó.
Féreg ő, hosszú, hegyes karmaival oldalam fúrja -
Mi lesz? Na?
Csitul, s én ordítok csendben,
Üvöltve hallgatok.
Fordulnék, de lábam szegekkel, kezem vaspánttal süppeszt ágyamba.
Egyedül, messze…
Tömegben, mindenki néz,
S tekintetükben létem elveszik.
Halántékomon ereim, mint rút hernyók, kidagadnak,
s okádnak rőtszín savat.
Fülledt, poshadó nyájéjszaka. Kezek nyakamon.
Hátam moha borítja.
Állok dermedve.
Lassan, nyálkás iszapban egy csiga kúszik fel lábamon.
Szárnyat bont, s már repül, s elhagyja fáradt jelmezem
Kíd-barázdálta síkját.
Lábaim tövestől kiszakadnak. Kezek, ujjaik fullasztják lelkemet.
Levágják hajam. A szálak
Port verve érnek földet. Égettek, s hamu lettem, tán pislákolok,
gondolataim fellegéből néha átszűrődik az értelem kétségbeesett tükörképének fénye.
Lassan kialszok, fehér füstben, bűzben porladok…
Hallgatok.
Nyögnék bár száz imát,
De nekem nincs istenem,
magam alkottam bálványt magamnak,
Feltámaszt, megöl, s én röhögve fetrengek sarában.
Halott vagyok, poraim élők vágyába keverték,
tovább világlok bennetek, rablánc-verte szenny-létű emberek.
teher vagyok a tehernek,
s kolomp a világ-tehén nyakán,
Hörögve küszköd, de fojtom nyakát,
Vállai roggyannak, hallgatom
Csontjai, megannyi csillag halálhörgését.
Teher vagyok a tehernek is,
De némán kushadok.
Száz láb mély veremben, romlott szavak ormán,
Megnyúzott Élet-tengeren, magány sós taván
Ott van az én harám, borongós, bús, néma katlan.
Verítékem sok hópehely
fenyvesek suttogják varjak örömdalát - él az élettelen…
Halott a lét, a peremén tüzes kerék gördül át,
Lángoló csíkot, karmazsinpirost szánt,
Mély sebet ejt magán.
ismert kéz által vész el a teremtő, s embert, képmást csupán,
zord tükröt majd saját vérébe fojtja az emlékezés.
Boldogság, mit ér neved? Ronggyá fűzött salak…
kardok hasítják testemet, Lefejeznek, kerékbe törnek,
Beleimen a Talán táncol, s kilógó nyelvembe kérdések borovája hasít jeleket.
Sikítanék, de torkom kimarták,
szemeim szebb világok örömtáncának közepébe juttatták.
Zúg a fejem…
Gyertyák ülnek körülöttem,
A viaszt fülembe döntik.
Boldogság, szamár-éltem előtt fel-fel tünedező répám,
hova tűntél?
Beivódtál messzi barlangok őseim tapodta terméketlen földjébe?
Fagyott kalász vagy végtelen mezőn?
Szúrj szíven! Adj jelet magadról, hőn vágyott kárhozatom…
Pillantásodtól kushadva rogynék lábaid elé
De csak maradj magadnak,
Nem tudhatom, felemelsz, vagy sírt ásol nekem…
Nem nekem találtak ki…
Bújj el egy tű fokában az élet kereszthímzéses tengelyén…
Égesd el magad… Én magamnak maradok.
Oszló sebektől vérző szívemről nem verem le
az alvadt vérrög-lakatot.
Talán utolsó dobbanása hozzád esd majd egykoron,
Midőn véres lepedőkbe csavartan felfeslett torkomról fröcsögve száll el a neved.
Akkor lesz jó… megpihenni lucskos párnák süppedt takarásában.
Várok.
Torz, repedező szárnyaim tompán puffanva esnek
Kétségbeesésem tornyának széléről a magány tavába.
Kövek vére hűti őt
Most jó… Várok, csendülök
talán újra meghalok.
|
Online látogatók:
Látogató: 63
Regisztrált: 3
Kereső robot: 16 
Összes: 82
Jelenlévők:
