Csak álltam ott, a nyakamból spriccelt a vér, a bal kezemben derékmagasságban fogtam a levágott fejemet, és meglehetősen kétségbe voltam esve. Szerintem ez érthető. Vagy talán mégsem. Ahhoz le kellene festenem a képet, hogy pontosan miként került a fejem le a helyéről és bele a tenyerembe, és ezek után hogyan voltam még életben annyira, hogy kétségbe tudjak esni… és ez nehéz feladat. Mert fogalmam sincs! Üvölteni lett volna kedvem, ordítani és toporzékolni – de ezt se mertem, mert a fejem kieshetett volna a kezemből, talán el is gurul és akkor elveszítem a kapcsolatomat a valósággal. Vagy hogy is van ez? Talán már megtörtént?
Jól voltam… nagyon jól. Szép, madárdalos reggel volt, szikrázóan sütött a nap, orgonavirág-illatú volt a levegő. Kinyitottam a szememet és a plafont néztem. Barlangbéli plafon! - konstatáltam és megpróbáltam értelmezni a mennyezet repedései alkotta képeket. Persze nem sikerült, mert a tegnapi kaland jutott az eszembe, ahogy állok a nyílás előtt, érzem, hogy a túloldalról beszűrődik a fény, nézem a kaput és rajta a táblát… és ettől kezdtem dühöngeni. Először csak a jobb szemem tikkelt hármat, aztán a bal kettőt. Nem volt kellemes, sőt! Határozottan idegesítő volt… épp, mint egy riport, amiben megmagyarázzák a politikus-fizetéseket. Megpróbáltam elűzni a gondolatot, emiatt magamba haraptam. Ez úgy történt, hogy a szám belső felének kis részét az alsó és a felső fogsorom közé szorítottam és koppanásig összenyomtam a fogaimat. Kibaszottul megható lehetett, mert úgy potyogtak a könnyeim, mint a záporeső. De ettől függetlenül felkeltem, elsétáltam a barlang egyik faláig, nekinyomtam a homlokomat és sajnálattal állapítottam meg, hogy már egy kicsit se fáj a szám. Megfordultam.
Nekitámaszkodtam háttal a falnak, összekulcsoltam a kezeimet a hátam mögött és jól összefontam az ujjaimat is. Aztán a következő tizedmásodpercben futni kezdtem a szemben – kábé tizenöt méternyire - lévő fal irányába.
A kezeim továbbra is a hátam mögött, az ujjaim görcsösen szorították egymást, én pedig a helyzethez illő, kissé rendezetlen mozgással folyamatosan gyorsulva a fal felé tartottam. Még négy lépés, már csak három nem kéne átgondolni? Vagy lassítani? Esetleg magam elé tenni mégis a kezeimet? Két lépés. Mámorító előérzet … egy, aztán a következő pillanat elnyúlt, mint a bevezető mondat, ha egy szót se tanultál a vizsgára. Az egyik kezem ujjai elementáris erővel fogták a menekülni készülő másikat, lendületet vettem és felemelkedtem a levegőbe, beugrott, hogy … hogy én micsoda egy marha va…
A csattanás pillanatában oldalra fordítottam a fejem, aztán már csak azt éreztem, ahogy kenődök a falon. Az erőhatás először a szemöldökömet érte. Nem reccsent nagyot és érdekes: akármennyire is közel volt a fülemhez az elszakadó bőr jellegzetes hangját sem hallottam.
Úgy tűnt beleolvadok a falba, a fejbőröm és a fal egyre nagyobb felületen tapadt egymáshoz, az arcom jobb oldala a különböző részeken különböző mértékben alakult át, de a fal. Nos az nem változott. Tökéletes közönnyel tűrte, amint az idő következő töredék részében még megpróbálok rátapadni, mintha legalábbis egy szépségversenyen nyertes bombázó lenne… aztán összefogott a gravitációval. Az események innentől kezdve felgyorsultak és drámai fordulatot vettek. A nem teljesen merev izomzat hatására a testem alig tudta követni a falról visszapattanó fejem lendületét, a nyakam megrándult és valamelyik csigolyám egy 130 decibeles rezgéssel roppant egyet.
Érdekes lett volna egy lassítható videófelvétel róla - oldalról. A replay… ahogy a csodálkozás kiül egy pillanatra a pofámra, miközben a nyakam határozottan és jól láthatóan megnyúlik, aztán ismeretlen fizikai törvények hatására a lábaim az ég felé kezdenek emelkedni ezzel tökéletesen azonos időben pedig az uszkve három-három és fél centivel meghosszabbodott testem /a nyakam miatt/ átfordul a tengelye körül, hogy aztán a mutatvány zárásaként a fejem képezze a legalsó pontot. Ennél a résznél éreztem, hogy most már mégiscsak ideje lenne magam elé tennem a kezeimet és meg is próbáltam elengedni az ujjaimmal egymást, de a szörnyű nagy kapkodásban összeakadhattak, mert a tízből tizenegy megroppant… talán bepánikoltak és nem csináltak semmit.
Mielőtt a dolgok elemzésébe kezdenék le kell szögeznem, hogy első látszatra már ebben a minutumban is úgy tűnt: nem ez volt a legokosabb dolog az életemben. A koppanás hangereje aztán egy időre kiűzte a fejemből a részletesebb elemző szándékot. Volt annyi szerencsém, hogy a pofám másik részére essek és ne arra, amelyik konfrontálódott a fallal, így azt gondolom, az összhatás valószínűleg nagyjából hozza majd a szimmetrikust. Mindenhonnan, illetve a történeti hűség kedvéért a fejem kilenc pontjáról folyni kezdett a vér. A nagy bambulásban kinyithattam a számat, mert elég hamar észleltem, hogy beleharaptam a barlang kövezetébe.
Kiszabadítottam az ujjaimat egymásból, majd feltápászkodtam. Kiköptem három fogamat. Megráztam a fejemet, erre a falakon nagyon szép és ízléses "túró rudiszerűen" pöttyös mintázat alakult ki. Eszembe jutott, hogy van itt egy kis kőmedence, benne víz – így megnézhetem a végeredményt. Odasétáltam hát és belenéztem. Semmi. Sehol egy komolyabb seb, semmi nyoma hegnek, és amikor vicsorítottam: a fogaim is üdvözöltek a tükörképem enyhén hullámzó felületén. Teleszívtam a tüdőmet levegővel és ordítani kezdtem:
- Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Ki? Kit? Mindegy. Csak bassza meg! - gondoltam. Leroskadtam egy kőre és a kezembe temettem a fejemet. Aztán - nem telt bele egy fél perc se – újult erővel felpattantam, kirohantam a barlang bejáratáig, ahol emlékeim szerint egy kábé harminc kilós kőtömb hevert, felkaptam, a fejem fölé emeltem és teljes erővel a lábamhoz vágtam. Hatalmasat reccsent a térdem, teljesen szétlapult a lábfejem és legalább tizenöt másodpercig ordítottam. Aztán egymás mellé tettem a lábaimat és páros lábbal hatalmasat szökelltem előre. Gyönyörű, harmonikus szépségű ugrás volt és nem fájt. Semmim se. Elkeseredett kifejezés ült ki az arcomra, ami aztán ronda félvigyorrá változott. - Faszomat! - böktem ki aztán és erről eszembe jutott, hogy van nálam egy rendkívül márkás svájci bicska. Elővettem. A bicskát is! Megemeltem a golyzlikat, hintáztattam őket egy kicsit, aztán alátettem a svájci eszközt és golyóstul, mindenestül egyetlen határozott nyisszantással levágtam az egész felszerelést.
Na ez fájt! Úgy üvöltöttem, hogy a barlang mennyezetéről potyogott a százéves denevérszar is. Kínomban elhajítottam a bicskát, és szabályosan vinnyogtam. Úgy fél perc múlva éreztem, hogy … minden rendben van. Lenéztem. A farkam? Nem egyszerűen megvolt, hanem … ááá … olyan erekcióm volt, hogy verdeste a köldökömet. Ekkor döntöttem a láncfűrész mellett. Egy távolabbi részen hevert… 5000 watt gigaerő. Felemeltem és berántottam. Brutális hangja volt… ahogy fém csikorog poron, sáron és beleszorult forgácson. Igazi dobhártyaszaggató őrület. Turbóztam egy hatalmasat, ettől recsegve hörgött a motor, dübörgött az egész barlang… a nyakam elé emeltem és teljes erővel magamba húztam… Hát ez van.
Most itt állok. Tenyeremben a fejem, és … nem tudom, hogy került ide. Álmos vagyok. Le fogom hunyni egy pillanatra a szemem, pedig figyelni kellene…
Ez gáz! Itt ülök, a fejem és a testem kapcsolata közelít a tökéleteshez. Vajon mi igaz mindabból, amire emlékszem? A láncfűrész? Még forró a motor. A bicska? Ott találtam, eldobva a barlang félreeső zugában. A kőtömböt is behozta valaki. Mi a fészkes fene van a valósággal? A tegnap estével lehet a baj… ahogy állok a nyílás előtt, érzem, hogy a túloldalról beszűrődik a fény, nézem a kaput és rajta a táblát… A BOLDOGSÁG FELÉ VEZETŐ ÚT KARBANTARTÁS MIATT LEZÁRVA!
Megnézem ismét – döntöttem el és leporoltam magam. Öt perc séta, befelé a barlangba. Itt-ott le kell hajolni, van néhány elágazás… pár helyen szűk is… de itt vagyok. Kurva nagy betűk, a tábla is hivatalos, még műszaki szabványszám is van rajta. Most akkor megint visszaforduljak? Itt van ez a korhadt faajtó, rajta ez a hülye tábla. TILOS! Azt vettem észre, hogy rúgásra emelem a bakancsomat. Olyat fogok belerúgni, hogy szétszakad… - gondoltam, de … mégis inkább megálltam a mozdulattal. Felemeltem a kezemet, kinyújtottam a jobb mutató ujjamat. Jó alaposan megnéztem. Közelebb léptem, egész közel, és szép, lassú, kimért és tán az se túlzás, hogy méltóságteljes mozdulattal, a tábla felé nyúltam. Hozzáért az ujjbegyem. Tolni kezdtem, érzéssel, épp csak egy kicsit. Mozdult, nyikorgott kissé, majd a saját súlyától szélesre tárult. Beléptem. Azt hiszem nem zárom be… hátha más is jön erre… és tök ciki, ha megint félreértés lesz … mert azt gondolom ezt a táblát csak feledékenységből hagyták itt.
|
Online látogatók:
Látogató: 84
Regisztrált: 1
Kereső robot: 13 
Összes: 98
Jelenlévők:
