Akármennyire szegülünk is ellene, a percek homokszemcsék módjára peregnek, egyik a másik után. Már az öltözőben ült, ami most leginkább egy kifosztott temetőkert hangulatát keltette, és a zongora fehér billentyűire bámult. Hónapok, sőt, évek óta készült erre a napra, ma este összegyűlt mindenki, az összes szakmabeli odakint ül a nézőtéren, akikkel egyébként soha nem hozná össze a sors. Ma végre megmutathatná, és valamiért mégis legszívesebben kiugrana az ablakon, hogy elmeneküljön.
Elképzelte, ahogyan kimegy a színpadra, professzionális mosollyal hajol meg, mintha gyerekjáték volna az egész, aztán leül a zongora elé, és belekezd az első darabba. Annyira belemerült a képbe, hogy észre sem vette, hogy a valóságban is játszik, méghozzá hiba nélkül, tökéletesen. Alig telt el egy perc, és már a műsor végén járt, az utolsó szonátánál, ami az összes közül a legnehezebb. Amikor az utolsó hang is elhalt az ujjai alatt, kitört a tapsvihar, és ennek hallatára végre megkönnyebbült. Megcsinálta, vége van, és tetszik nekik. Már a színpadon hajlongott, mikor észrevette a balról felé tartó két, öltönyös férfit. Pillantásukra görcsbe rándult a gyomra, mert valamilyen belső ösztön a fejében azt súgta, hogy ezek nem kezet fogni jönnek. Egyre nőtt benne a kétségbeesés, ahogy a fiúk a lépcsőket szelték, majd két, könnyed lépéssel mellette teremtek, és ekkor a vízió átváltozott valamiféle morbid rémálommá, amit már nem ő maga, hanem tudatalatti félelmei vezéreltek.
Az első ütés balról érkezett, méghozzá olyan intenzitással, hogy érezte, ahogy megtántorodik az öltöző zongoraszékében, majd rögtön követte jobbról a következő, és zuhant, arccal előre a földre, mint egy darab kő. A tapsolás erre felélénkült, majd – talán egy pillanatra még az eszméletét is elvesztette – hallotta, ahogy a taps nevetésbe fullad. Ekkor valaki hármat kopogott az öltöző ajtaján. A művészélet íratlan szabálya ez: mivel semmivel nem akarják közvetlenül a fellépés előtt felzaklatni az előadót, ezért be sem jönnek, helyette ez a kopogás jelzi, hogy öt perc múlva kezdés, indulni kell. Felugrott a székből, és farkasszemet nézett magával a tükörben. Sápadt volt, izzadt és zaklatott, a szeméből üvöltött a kétségbeesés. "Semmi baj", hajtogatta magának hangosan, "Meg tudod csinálni, jó leszel. Mindig jó vagy, nem lesz itt semmi baj." Fülében a közönség nevetése csengett, ami nem akart szűnni, néhányan már fel is álltak a helyükről és úgy tapsoltak tovább, ő pedig csak feküdt a reflektorfényben, mozdulatlanul. "Nagyon szeretnék felállni", mondta, majd megmozdult, sikerült felülnie, de nem akarta, hogy lássák a megdagadt, könnyáztatta arcát, mert valamikor a második és a tapsvihar között el is sírhatta magát. Végül, ennél már úgy sem lehet rosszabb alapon négykézláb távozott a színpadról. Az öltöző felé még találkozott valakivel, aki csak annyit mondott visszafojtott nevetéssel, hogy "Na ez show volt, barátom!", majd magára zárta az ajtót, amin most kilépett. Az idő mindig az öltözőtől a színpadig ketyeg a leglassabban, közben mély levegőt vett, és még egyszer kimondta hangosan: "Nagyon szeretnék felállni."
A színpad előtt megtorpant egy percre, és ateizmusát egy rövidke pillanatra félredobva elmondott egy gyors imát. Valaki közben megveregette a vállát és sok szerencsét kívánt. Nem ismerte a hangját és nem látta a hozzá tartozó arcot sem, de "nem baj", gondolta, "úgyis találkozunk majd visszafelé, amikor már mind nevetnek", és ezzel a gondolattal lépett ki a színpadra.
A fény a szemébe világítva egy pillanat alatt megvakította, de nem bánta, különben úgy is a két öltönyöst keresné a közönség soraiban. Belemosolygott a semmibe, mosolya semmitmondó volt és mű, akár egy ellenfél dicsérete, aztán a zongorához lépett, rámeredt a fehér billentyűkre, és játszani kezdett, méghozzá olyan könnyed tökéletességgel, hogy ott helyben cédére lehetett volna venni. Egy másodperc múlva újra az öltözőben találta magát, ahogyan magából kikelve, rohamtempóban pakolja össze a cuccait, majd kivágja a szoba ajtaját, és végigrohan a folyosón, egészen a kocsijáig. Hazafelé menet sem bírt lecsillapodni, közben a mobilja többször szólt, bizonyára a színházból hívták, de meg sem kísérelte a csomagok között megkeresni. Az alkony pirosra festette az ég alját, mire hazaért, és fáradtan a kulcsai után kezdett kotorászni. Ekkor az utolsó szonátához ért, ami az összes közül a legnehezebb, ráhelyezte ujjait a megfelelő billentyűkre, és vége.
Nem bírt mozdulni többet, úgy ült ott, mint valami híres zongoristáról készült szobor, vagy mint egy humorista egy mozdulatba fagyva, de semmiképpen sem úgy, mint egy művész. Halványan még érzékelte a közönség zavart fészkelődését, de már csak a két ütésre tudott gondolni, aminek az ideje vészesen közeledik, már csak egyetlen szonáta, és ez a sok ember, aki most még feszült csendben ül itt, röhögni és tapsolni kezd, ő pedig úgy terül majd el, mint a nagyalföld. És akkor összeállt a fejében a kép. Ha nem játssza el az utolsó szonátát, nem tudják megalázni sem. A következő másodpercben minden gondolkozás nélkül úgy ugrott fel a székből, mint akit éget, és rohant, rohant ahogy csak bírt, ki a színpadról, el az idegen mellett, végig a folyosón, és meg sem állt a kocsijáig. Nem érdekelte már az sem, hogy az összes cuccát az öltözőben hagyta, csak az, hogy minél előbb biztonságban legyen.
Az első sarok után az egész testét átjárta a megkönnyebbülés öröme, lassan megnyugodott, és már a szíve sem vert olyan őrülten. Az alkony pirosra festette az ég alját mire hazaért, és eszébe jutott, hogy tulajdonképpen senki sem nevetett.
|
Online látogatók:
Látogató: 95
Regisztrált: 3
Kereső robot: 20 
Összes: 118
Jelenlévők:
