Üresen perdül tovább a percmutató,
unottan járja a végtelenszer leírt köröket,
s immár nem jelent semmi különöset,
lehetne akár éjfél vagy hajnali füttyszó.
Elmerengve tűnődök az idő múlásán,
itt egy másodperc, ott majd óra telik el.
kopottságban, magányban merítkezik' meg
minden pillanat s tünékeny szám.
A fájdalom is kicseréli önmagát,
folyékony, áttetsző halmazzá válik,
a keserves, vad dühöngés szétmállik,
és üres, törékeny csigaházba mászik.
Eltűntében még visszaintek neki
a törött, festett üvegablakokon át,
míg ő illékonyan, létjogosultság nélkül elhátrál,
tompultságot, hangtalan villámokat hagy maga után.
Mennyi időbe telik majd, mire eltűnik,
szétzúzott ablakait befoltozza a fájó magány,
mire újra hiszek a számlapoknak az órán,
míg a feslett csalódást a szívem kiszűri…?