A fekete égről rád kiált a telihold.
Az Árnyékvilágban ünnepség készül,
a csalódott szerelmesek bálján
a lélek vad keringőbe szédül…
Izgatottan hangolnak az alvilági zenészek,
gyík csusszan, bogár s pók riadtan menekül,
hideg fény csillan a rekedt hangszereken,
a sok szakadt pókháló a semmire terül.
Felvágott erekbe lüktetve tér meg az élet,
üres mellkasokban újra dobban a szív,
eggyé forrnak a kettészelt testek,
Ki emlékszik már, hogy jött a vonat, és volt a sín…
Szemtelen arcokon örömkönny csordul,
keringőre mozdul, zördül csonttal a láb,
Minden szerelmes, most párja felé fordul,
visszatér lelkükbe a boldog Varázs.
Fény csillan a hold sötét oldalán,
szakad a dallam, a csend szinte kiált,
S egymásba hullnak most szerelmesen ők,
A meg nem értett, csalódott szeretők.
A vén Kaszás is szomorúan néz,
keze-lába még keringőre jár,
Az alvilági bál, most egy új napra kél
nem marad senki ébren, csak a Halál.