Billentyűn zongorázva,
szavaktól bőrig ázva
verseket írni hosszan,
tegezve, nem magázva,
hogy így meg úgy, te démon,
te karcsú árny, te vékony,
te nosztalgiafaktor,
te emlékmaradékom,
a múltat nem keresve
eszembe jutsz ma este –
verem fejem a falba,
aztán meg a felest be.
Ha a feles bejátszik
böfögnék a románcig,
de sehol sem kapom meg:
a csókod már hiánycikk.
Hiábaság – ez kész, mi? –
neten fotókat nézni,
mert csókod ízét, hidd el,
meg egyik sem idézi,
csak feszíti a bordát
és múlt időbe hord át
(pedig a híd megújult:
már meg sincs az a korlát).
Nem kattintok a sendre…
Az emlékkerevetre
dőlök le, és bealszom
mosolyba gémberedve.