De legalább nem éreztem közben semmit. Olykor a legjobb, amit érezhettem: a semmi. Van, amikor bármerre tekint a szemünk, felkavaró, fájdalmas dolgokat kell látnunk. Sok olyan dolog történt az életemben, amivel nem tudtam szembenézni - mert nem lehetett. És olyankor én csak futottam. Rohantam messzire. El a házból, be a fák közé, minél gyorsabban be, az erdő mélyére. Fel a motorra, elhagyva vele az ország határt, bemérhetetlen sebességgel, szinte repülve. Az alkohol nem volt elég, sosem tudtam elég részeg lenni ahhoz, hogy elfelejtsem, ki vagyok, de a drog kulcsra tudta zárni a tudatomat. Áldozatként nőttem fel, de a legnagyobb ellenség mindig is saját magam voltam. Egy végtelen menekülés és harc volt önmagamként élni, csoda, hogy még nem hasadt minimum ketté a tudatom.
Legalább nem éreztem semmit, miközben a langyos vér elhagyta a torkomat, s sugárban loccsant a wc-be, s köré. Legalább nem fájt, csak ürült. Még ha tudtam is, hogy elég nagy baj ez, mégis pillanatról pillanatra könnyebbültem.
Ez nem én voltam. Nem csak ennyi voltam. Több voltam egy kékvérű lánynál. Több voltam a betegségnél. Nekem érzéseim voltak, gondolataim, és ellenben vele, én nem tudtam volna ártani, más életét követelni, elvenni és rettegésben tartani. A vér nem én voltam, és a szétszakadt erek sem, sem a test, sem a papírvékony arcbőr, s alatta, a kitágult vénák kék ágazata sem.
Egy megoldatlan probléma voltam, egy kérdőjel, vagy bármi, mert az egyetlen, amiben biztos voltam, az a szeretet, amellyel mégis szerettem ezt az ótvar világot, amellyel mégis… Én imádtam élni.
- Rendben vagy? – kérdezte Ő, amikor kiléptem a fürdőszoba ajtaján.
Az ajtófélfának támaszkodott, karjait szorosan összefogva mellkasa előtt, mintha egy tett elől fogná le saját magát.
Bólintottam, s sóhajtva nekidőltem az ajtó másik oldali félfájának. Fejem erőtlenül hátraesett.
Egy másodpercig csend volt, csak a reggeli rajzfilm bugyuta szinkronját hallottuk a nappali felől.
- Szeretnék önmagam lenni. Mindig, minden percben. Függetlenné válni tőle, meggyógyulni, élni… Élni a jelenben. – hangom alig hallhatóan volt halk.
- Emlékszel azokra a nyári estékre, amikor a birtokhatáron ültünk?! A fű elsárgult. és nem is láttunk ki fölötte… Emlékszel, hogy a Nap mennyire fanyar színű volt, ahogy lenyugodott?! – most már újra biztos voltam abban, hogy képtelen leszek elhagyni Őt, nem tudtam létezni a hangja nélkül…
Bólintottam, s Ránéztem. Semmit sem változott azóta, csak még bölcsebb lett, még nyugodtabb, még türelmesebb.
- Egyszer megkérdeztem tőled, hogy mi az, amire a legjobban vágysz ebben az életben. – a mondat végére forrón elmosolyogta magát. – Emlékszel, mit válaszoltál?
Szemeim kikerekedve rámeredtek, majd elmosolyogtam magam, amikor eszembe jutott a válaszom:
- Azt válaszoltam, hogy szeretnék szabad lenni. A szabadság az, amire mindennél jobban vágytam. - bólintott.
- És most… most miért nem vagy szabad? – kérdezte merengő, barna szemekkel.
- Nem tudok tőle szabadulni, nem tudom, hogy kell.
- Nem is kell. – válaszolta olyan könnyedén, ahogy a nyári szellő akkor, ott, a fűszálakat lengette. Kérdőn néztem rá, mert ólom bilincseket éreztem a csuklóimon, ha a betegségről volt szó.
- Nem kell meggyógyulnod ahhoz, hogy szabad legyél. Nem kell erősnek lenned, nem kell egészségesnek lenned, semmit sem kell tenned a szabadságért. – válaszolta, de én egyből lerángattam a földre.
- Fáj. Fizikailag. Megsemmisítően úgy, hogy a lelkemet sokkban tartja, majd végül őt öli meg először, aztán a testem. – megbántottam. A szavaim esőcseppjei vad zuhatagként tekintettek vissza rám az Ő szeméből.
- Csak engedned kéne, hogy csillapítsuk. – hangja elhalkult.
- Nem tudod úgy lecsillapítani, hogy alatta rám találj. Az sem én lennék, akkor a drog tartana rabságban.
- Néhány napig, hétig… Kicsim, ez nem az életünk, ezek időszakok. Így vagy tökéletes, miért akarsz mindenáron mást?
- Tönkreteszlek ezekben az időszakokban…
- Miért érzel bűntudatot azért, ami nem is a te hibád? – karjait elvette mellkasa elől, s lazán megrázta azokat, mielőtt zsebre tette volna. – Jézus, Norci… a betegeiddel szemben nálad jobban ezt senki sem érzi… akkor meg magaddal szemben miért vagy olyan, mint…
- Mint az Anyám, Zsolti. – vágtam közbe.
- Igen. Náci tisztet akartam mondani, de valóban… Ő túltett azokon is…- ajka mosolygott, de szeme összezsugorodott.
- Nem hibáztatom Őt azért, amilyen volt, már rég megbocsátottam neki…- sóhajtottam.
- Magadat miért hibáztatod?- kérdezte.
- Mert… mi van, ha ez vagyok én?!
Mozdult, felém lépett, s tétován megérintette a könyököm.
- Az nem lehet. Az nem lehetsz, aki önmagának árt. – válaszolta felém hajolva, s felnéztem az arcába. (Mi van, ha mégis?!)
- Ártok magamnak, Neked, az embereknek…- arcom ismét a padló felé billent.
- Na, most ezt hogy érted? Hogy… az embereknek?! – két kézzel tartotta a karom, s szemem a szemeibe kapaszkodott.
- Hát… az, aki meghal a kezeim közt, másnál talán még most is élne…- kijelentésem kényes témába gázolt
- Aki ide bekerül…- minden szava nyomatékos volt, szerette volna, ha gondolatai az én gondolataimmá válnak. Egyedül Neki hittem, egyedül Benne bíztam. – annak már pontot tett a sors… De meg kell próbálni átírni a sorsot. Megpróbálni pedig… megéri akkor is, ha százból egy embernél sikerül.
Lehajtott fejemet arca felé emelte és folytatta:
- És azért lássuk be… a Te kezeid közt szinte mindenki kap még egy esélyt…
- Dehogyis. – szorítottam össze a szemeim.
- Csak már megint csak azokra koncentrálsz, akik nem élték túl… miért nem gondolsz azokra, akik igenis túlélték és két lábon sétáltak ki innen?! –
- Ki dönti el, hogy ki éli túl és ki nem?! – a kérdés nem költői volt, egyszerűen csak nem volt rá megfelelő válasz. Soha nem volt…
- Te. – torkom öt évnyi sebészkedés után is úgy ugrott össze, mint legelőször.
Hitükben labilis sebészek nem léteztek. Legalábbis én nem ismertem ilyet. Vagy fanatikusak voltak, s vakon hittek abban, hogy kezüket egy magasabb erő vezérli, vagy hitetlenek voltak egy haldoklón pislákoló reménysugárral, hogy az aznap az életnek kedvez, s nem a sötét oldalnak. Én?! Ha ismernél, azt mondanád, hogy én rendületlenül bízom magamban. De én csak a dolgomat teszem, s csak remélem, hogy meg tudok birkózni a következményekkel.
- És ha ki kell mennem pisilni, negyven másodperc alatt valaki meghal.
- Igen. – válaszolta, majd folytatta. – Akkor meg kell bíznunk a rezidensekben.
- Kössz. – omladoztam. – Stresszelj csak. Az én rezidensem Gergő, egy vénát nem tud biztosítani…
- De nincsenek is hivatástudati gondjai…
- Mert nincs lelke, Zsolti… neki mindegy, hogy egy nap hányan halnak meg… kurvára leszarja…
Néhány másodperc hallgatás után egyszer csak kihúzta magát, s fürkészőn nézett a szemeimbe.
-Aha. Szóval a szakvizsgáról van szó, ugye?! Szóval nem igazán tudod, hogy…?! – kérdezte.
- Nem igazán tudom…- ismételtem, de beszélnem kellett róla Vele, mert ez is a fejem felett függött, mint egy balta. – De miért kell több szakvizsga, miért nem vagyok jó ott, ahol vagyok?! – fakadtam ki, mire Ő könnyedén elnevette magát, s az ajtónak dőlt.
- Dehogynem vagy jó, ez teljesen rendben van… csak azt hittem, hogy van, ami jobban érdekel a…
- A gyilkolászásnál?! – vágtam közbe. – Ugyan már, "imádom"…
A napok egy részében valóban imádtam, a többi részében pont ennyire gyűlöltem. Zsolti halványan mosolygott rajtam, s várta, míg előmászik a komoly énem. Sóhajtással kezdtem a mondanivalóm.
-Érdekel a fej-nyak sebészet…- meglepetés nélkül bólogatott. – Csak tudod, Benned megbízom… ott van már egy orvos, akire rábíznám az embereket…
- És az onkológia?! – kérdezte, és olyan érzésem támadt, mintha megcsaltam volna Őt…
- Az onkológia a szívem csücske. – tettem vallomást.
- Tudom…- válaszolta.
- És amin még gondolkoztam, az az ortopédia és a plasztika…
- Hogy fogsz dönteni? – kérdezte végül.
- Hogy?! – kérdeztem vissza. – Ahogy szoktam: sehogy. Majd hagyom, hogy engem válasszanak…- vontam meg a vállam.
- És az… aki Téged választ… választhat Téged?
|
Online látogatók:
Látogató: 101
Regisztrált: 2
Kereső robot: 17 
Összes: 120
Jelenlévők:
