Őszibarackokat láttam, hamvasakat,
lengedező ágak között,
pajkos lánykák játszottak a téren,
arcukra napfény költözött…
Lelkükben szűzi fehéren, piruló mosollyal
örömöt nyalábolt a nyár, s nem törődtek a gonddal…
Én még nem tudtam akkor, hogy máshol jársz,
s oly szépnek is másnak öltözöl…
Úgy szerettem volna egyszer megsimogatni
selymes, mézszínű hajad,
de elkéstem, a mozdulat az ujjamban maradt…
Szemedben láttam még egy gyermek tiszta lelkét,
arcul csapott sorsod, most megtörve hordod.
Vad szelek, mint barackfa ágait, tördelték,
lelkeden a seb megmaradt, az ágak kiheverték…
Hogy fáj még: sosem mondtad, nem szóltál panasszal.
Sírni se láttalak, érzem mégis, a kimondott
szavak szíven találtak, s nem volt, aki megvigasztal…
Őszibarackfát látok, csupasz karokkal, lombja sincs már,
sebet vájt az idő ágain, termés sem fogant rég
szomorú virágjain… Ő mézgát sírt,
melyek könnyekként megmaradtak.
Most is az elmorzsolt könnyek felelnek csak
a ki sem mondott, félt szavaknak…