Navigáció


RSS: összes ·




Memoár: Éji világ asszonya: Lámia

, 658 olvasás, Svab , 0 hozzászólás

Misztikum

Az éjszakában egyetlen hang járja be a közelben lévő teret, s szól, hív engem magához, még nem sejtve árnyékba burkolt nevemet. Hang mely csecsemőnek torkából tör fel s kiállt messze, majd békésen az álmosság ragadja magához s von szemére csendesen végső álmot.

Ó a híres görög honban, mikor még az ősi istenek ébren jártak az emberek közt, éltem én Bélosz király leányaként. Békém s testi szépségem egyenlő arányban töltötte be környezetemet, s mindenkire ragyogtam egykor reá a fényt, mely mosolyomban fogant meg, mikor megszülettem.
Nyári fényes nappalok hevületét, csak hűs árnyékok alatt bírhatta ki élő ember s utam számtalanszor a birtokunkhoz közeli tóhoz vezetett. Minden megadatott számomra mit test és lélek megkívánhat, míg felhős égbolt nem takarta be életem fellegét. Sóhajom most messze száll s emlékem mar újfent a világ számára fekete szívembe melyet lapok, s megfakult írások őriznek, s nevemet, mit halandó ajak immár félve mer elsuttogni. De hiába a megannyi óvatosság nehogy lelkek idézzenek a halandó világba, az éj leszáll s minden, ami vagyok hívva vagyon itt és most megjelenve, mert a fekete lepel mi szövetként fed be egy egész világot, adja nékem ajándékul az újabb gyémántlelket, mit még ember be nem mocskolt önbűnével.
Elréved az éjszakában megsárgult szememnek világa, s gondolok vissza az égi magasságra ki testben elém állva, ajánlotta fel rövid szerelmét. Talán hiba volt megtennem, de csábító erejével szemben képtelen voltam dacoskodni. Kiszemelt lettem, s az égi villámok nagy istene megmutatta önmagát, hogy emlékét örökre szívembe zárhassam. Engedelmes teremtett lélek voltam én néki, s időnek elteltével hangos sírásával adta hírül szemem fénye, hogy élve a világra érkezett.
Boldogságom teljessé vált az új jövevény végett, de örömömnek napjai meg voltak számlálva.

Udvarunk felé közeledtem egy napon s léptem be házamnak ajtaján s vártam, hogy gyermekem nyújtózó karjai ágaskodnak felém, de minden mit szívem remélt egyetlen perc alatt a semmiben porladt szét. Gyermekemnek kis kezei nem mozdultak s minden mi bennem élt, egy új világ mit neveltem s ápoltam, most holtan várt reám. Bánatnak cseppjei folytak alá arcomon, s vigasztalás helyett, oh a magas égnek úrnője ki féltékeny szemmel nézte végig égzengés hatalmasságával eltöltött szerelmünket, s tudtomra adva tettét, hogy egyetlen gyermekemnek életét oltotta ki s taszított le a mélységes pokolnak aljára.

Kénes bűz áradt szét mikor magamhoz tértem, s csak a sötétség fogadott, mikor körülnéztem, hogy hol is vagyok.
Fájdalom hasított végig rajtam s feküdtem egy izzó kövezeten s bőrömnek sercegő hangját hallva tudtam, hogy leértem a szenvedésnek földjére. Sikolyom felfelé szállt ajkamból de némán csapódott a pokol bezárt barlangszirtjének. Hason, szétterülve feküdtem a fájdalmakkal megtöltött talajon s hiába fordultam hátamra, vagy ültem fel, tompítván ó a gyehennának kínjait, meg nem szűnt a szenvedés.
Erővel telt karok ragadták meg testemet s vittek el az izzó lávakőről eszméletemet vesztett állapotban.
Felébredtem mikor lelkem fekete márvánnyal bevont felülethez csapódott, s néztem fel lassan remegő testtel, megszemlélve az új helyszínt. Már nem égette bőrömet lávakő, de minden nyoma érezhető s lelkem még oly forró volt, hogy korommal vont körvonalak rajzolódtak ki.
Meztelen léleknek szempárja mi felfelé néz, s pillant meg egy robosztus alakot.


Megfontolt lépések, mik tudtomra adták, hogy közelebb jő ki még az imént egy trónon ült.
Kezét nyújtotta felém, s így szólt ajkával.
-Hádész vagyok. Jöjj! Kelj fel, s gyere trónusomhoz!-
Meglepő volt mind a hang mind az az érthetőség mi tőle érkezett, de fájdalmam nem hagyott túl sokáig elcsodálkozásomban.
Nem éreztem az időt, csak egyetlen egy gondolat gyötört állandó jelleggel. Vádolva voltam, majd átkozottá lettem. A kárhozat földjére száműzött egy akarat, egy féltékeny erő.
Oh az igazságnak madara széttépetik, s véres tollazata hull alá a mélységes pokol tavernáinak lávafolyóiba.
Egyetlen gondolat mi megerősödött bennem, egyetlen érzés mi itatta magát végtelenül, lélekizmokat varázsolva reám, s az éjszakai pajzs mit Hádésztól később megkaptam. Az alvilág ura emlékeztetett oly dolgokra mit én ó a hosszú fájdalmak során már feledni kezdtem.
Az örökség… az ajándék, mit az ég ura nékem szánt, s megannyi alakban élhetek tovább.
Áldás, mi most egyszerre fegyveré vált kezemben s gyűlöletet, mit ajkamból fújtam fel az emberi világba, bosszúmnak olthatatlan kiáltását, mi felszállt a halandók közé s még tovább a bűnös szellemhez.

Tudtam, hogy időm eljő s tudtam, hogy végre elérkezett a pillanat mikor engedélyt kapva alvilág urától felmenvén a halandók közé, nézve sokáig csak figyelve a lépdelő pávát.
Fa mögé érve tollas lény, a halál felé közeledvén. Széttépve a díszes teremtményt lépek ki Héra elé.
-Szimbólum.- Szóltam felé, s folytatva a levegőbe hosszan, mint ha illatot éreznék, orrommal levegőt lélegezve.
-Halott szimbólum.- ejtettem ki szavaimat felé, s fordult meg ijedten.
-Ismerősnek tűnsz, s barbár tetted emlékeztet valakire, de hisz minden halandót én sem tarthatok nyilván.
-Ó nem Héra. Nem halandó immár ki előtted áll, s nevem elfeledve, csak néked fon fejedre az élet szégyenből koronát.-
-Ki vagy hát? Fedd fel magad, akár ki is légy!- parancsolta Héra, ki türelmetlenül várta a valódiság arcát.
Háta mögött termettem, egy pillantás alatt és súgtam fülébe fondorlatos mosollyal.
-Lámia.-
Mikorra megfordult az istenek első asszonya alkonyatnak idején, már csak körvonalaim látszódtak csupán, s távozván visszhangzott tudatában a név.
-Lámia… Lámia… Lámia-

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Misztikum
· Kategória: Memoár
· Írta: Svab
· Jóváhagyta: Pieris

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 316
Regisztrált: 1
Kereső robot: 34
Összes: 351
Jelenlévők:
 · Déness


Page generated in 0.2154 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz