Volt egy Lány. Egyedül ácsorgott a hóesésben, a régmúltra gondolt…
A néni csak mosolygott.
- Elég volt már aranyoskám, igaz?
A Lány bólintott, arcán egy félmosollyal, érezte, a néni érzi őt.
- Akkor boldog karácsonyt-és egy mézeskalács angyalkát nyomott a lány kezébe.
A Lány csak mosolygott tovább, azzal a félmosollyal, amelyben benne volt a múlt, és mindjárt az jutott eszébe, hogy a fiának adja, hogy fog örülni a gyerek… Néha elég ennyi, és máris más a világ körülöttünk. Egy angyal, csöppnyi várakozás a szépre, egy gondolat, mely testet ölt. A gondolat, mely jóra született, magával is hozza azt. Főleg iylenkor, mikor a csodák, úgy tűnik váratnak magukra, elbújtak, és játszanak velünk. De itt vannak, csak látni kell. Nem változott semmi, hisz nem is történt semmi.
Két lélek egy pillanatra összetalálkozott, de nem ismerték fel egymást, csak egy kósza kisérlet volt arra, hogy érezzék a valót.
- Elég volt már?
Igen, elég. A múlt a jelenünk, az őseink mi vagyunk, de mindig csak egy pillanatra. Az örökre még várni kell.