Elhalt. Mirtusz-méhem
s élő hitem kellett
egyszerre temetnem.
Kő-merev gyász alatt
a legszebb életversem
kiásatlan sikoly-harang
maradt. Csak a sóhajokból fakadt
vér-köröm-virág
hordozza az elveszett gyerek illatát.
Zsoltár-levél. Fátyol-remény.
Az áttetsző kegyelem… − soha nem lesz enyém.
Könny-gyomok között veszett el…
A fekete föld-szavak szentelték fel…
/így csak a halál szavára ébredhetek fel/
Kísértenek: szív-lüktető hajnalok
bíbor-foltos napsugarak! Ó, azok a szem-ablakok!
Engem: egyetlen fény-agónia
tükröz, egyetlen sors-fóbia üldöz…
(Árny. Delírium.
Egy istentelen ember
törött üveggolyót adott a kezembe
− azt kellene behelyeznem
a /már/ kivájt szemüregembe.
A hideg-szép látásommal
kettészelt szivárvány
- az eltitkolt ármány –
lenne a kegyelem ékköve…
de csak
gyémánt érzelmeim rajzoltak
szén-angyalt
az élet /át/tetsző versemre…)
…
A MÚZSA
MINT EGY KEGYETLEN SÍRKŐFARAGÓ
ÖRÖKRE RÁFEKÜDT A TESTEMRE
ALATTA RESZKETVE
A TOLLAM CSAK ÖN-MARÓ
EREKLYE