Idegenül érzem magam,
minden vélhető kétely bennem zsibong,
s fel-felcsattan válaszul az emberi zsoltár:
vágyaim anyja mostoha voltál.
Nem látta senki sem, nem is én voltam talán,
Kiben éket vert a temetetlen magány.
Akár egy rövid dallam,
Már hallgatnak bennem a tettek, csak
Egy kósza emlék köröz, hogy szívemre vegyem
Kár volna magunkat megmentenem.
Ha majd elmész,
Behunyt szemmel gondolj rá, ha fejünk felett
Meghasad szívedben a bánat:
- Itt minden megáll úgy, ahogy hagyod-
S ha gondolnék is majd rád, keservem míg fölvet
terelgetem szelídül, mint fényüket a komor csillagok.