Navigáció


RSS: összes ·




Memoár: A múlt útján (30.)

, 354 olvasás, Mona , 4 hozzászólás

Ezek vagyunk

Amikor kinyitottam a szemem, hirtelen hatalmas kontrasztot éreztem a szemhéjam nyújtotta sötét és a szoba hófehér fénye között. Homályosan láttam a csillár bronz csápjait, s a fehér plafont. Behunytam újra a szemem, s próbáltam visszaemlékezni az előző estére, ami már ennek a napnak a pirkadata volt…
Szóval itthon vagyok - konstatáltam magamban, s hirtelen egy keserű érzés mart a gyomromba. A bal oldalamra fordultam, összegörnyedtem, s a szorítás villám gyorsan múlni készült. "Zsolti" - sóhajtották a gondolataim. Őrá gondolni olyan volt, mintha a legerősebb fájdalmat a legnagyobb katarzissal vegyítenénk - hát, miatta szorult most össze bennem minden. Kinyitottam a szemem, s bár homályosan, de láttam, ahogy a fehér ágyneműje üresen tátong, nélküle hűl, élettelenné senyved.
- Hm…- morogtam keserűen.
S eszembe jutott a tegnapi őszinteség rohamunk. Megrázott a gondolat, egyből ki is pattant a szemem, talán bele is pirultam… és azt kívántam, bár ne szedte volna ki belőlem a legmélyebb érzelmeimet. Attól féltem, hogy ma majd minden más lesz közöttünk, kényelmetlenül vizslatjuk majd egymás tekintetét.
- Miért nem lehetek csak néha… csak néha normális…- sóhajtottam, s éreztem, hogy ez a reggel is borúsan kezdődik a hófehér világosság ellenére. Csalódottan újra a hátamra fordultam, s a csillárt bámultam. A reménytelenség könnycseppje gurult végig az arcomon. Minél jobban próbáltam Őt megkímélni saját magamtól, Ő pont annyival ért hozzám közelebb, és ez megrémisztett.
Gondolataim egyre tátongó feketelyukja kezdte az összes önigazolásomat beszippantani, egytől egyig. Már a letargia határát súrolta az elhomályosodó tekintetem, amikor egy arc jobbról beúszott a látómezőmbe. Az arc, melynek nagyrészét hatalmas barna szemek és ébenfekete szempillák tették ki, melyek némán, kiváncsian pislogtak a szemeim felé.
- Szia.- nevettem el magam Bence pofiját megpillantva. Ő nem mosolyodott el, csak lassan kiúszott a látóteremből.
Hihetetlen, hogy egy gyermek mennyire fel tudja forgatni az embert. A kedvéért mindig mosolyogtam. Őszintén.
Feltornáztam magam az ágyban, hogy lássam, hova tűnt és miben mesterkedik. Amint elhelyezkedtem, egy nagy bögre teát emelt felém, nagyon vigyázva arra, ki ne boruljon, alig bírtam visszatartani a nevetésem, túlzottan is óvatos volt. Miközben emelte, folyamatosan fújta a forró citromillatú gőzt.
- Parancsolj. - mondta felnőttesen. Tündéri alakítás volt.
- Köszönöm szépen. - vigyorogtam rá, de Ő még mindig komoly maradt.
- Aztán… itt vannak ezek a tabletták…- mutatott az éjjeli szekrényem felé. - Nem tudom, mik ezek, Zsolti rakta össze… úgyhogy remélem, Te tudod, mik ezek…- mondta ezt legalább úgy, mintha Zsolti meg akarna mérgezni.
Az éjjeli szekrény látványától felfordult a gyomrom. A tiéden mi van? Kislámpa, ébresztőóra, egy könyv, egy füzet, toll… fénykép, mobil, kézkrém?! Hát az enyém tömve volt gyógyszeres és ampullás dobozokkal. Használt fecskendőkkel, leolvadt jégakukkal, borogatásból maradt kendőkkel, vérnyomásmérővel… vissza akartam tenni a teát a tálcára, de Bence tenyere újra felém tolta azt. Tekintete könyörtelen maradt. Gondolkozás nélkül a számhoz emeltem, s addig kortyoltam, míg meg nem éreztem az ízét. Mikor letettem a tálcára, Bence már nyújtotta is felém a hőmérőt. Elvettem tőle és sértődötten betettem. Majd szótlanul felém nyújtotta a gyógyszeres tégelyt. Nézegettem, hátha nem kell mindet bevennem, de Zsolti a szükséges és elégséges bogyókat válogatta ki. Szuper. Tartottam a tenyerem, Bence beleöntötte őket, én pedig undorodva beszórtam őket a számba, majd nyújtotta is felém a teát. Hát, inkább a tea íze… így kipukkadásig kiittam a bögrét, Bence velem együtt grimaszolt.
- Fujj. - közöltem, s Bence némán kivette a kezemből a bögrét, s újra megtöltötte. Mielőtt újra felém nyújtotta volna, felém nyújtotta kiskezét.
- Kérem. - szigorú hangját már nem bírtam nevetés nélkül, de Ő ügyet sem vetett a komolytalankodásomra, hosszabbra nyújtotta karját, s türelmetlenül intett az ujjaival.
- Mennyi? – kérdeztem, mert már hosszú másodpercekig értetlenül nézte a hőmérőt. Rám nézett sértődötten, majd sóhajtva felém nyújtotta azt.
- Halvány lila gőzöm sincs. – válaszolta őszintén.
- Hasonlít a vonalzóhoz, nem? – kérdeztem óvatosan, mire Ő puffogni kezdett.
- Jaj, Roni, ez egy vonalzó. – válaszolta felháborodva.
- Hát akkor? – kérdeztem, és közben leolvastam az értéket: 37,4 – végre egy reggel láz nélkül…
- Mit akkor? – kérdezett vissza. – Mi dönti el, hogy mennyi az érték? – kérdezte ezt olyan hangnemben, hogy minden nap megdöbbentem azon, hogy még csak 7 éves…
- Gyere, csüccs ide. – kértem, és magam mellé húztam. – látod az ezüstös csíkot? – két karommal közrefogtam Őt, előtte tartottam a hőmérőt s aprókat döntöttem rajta.
- MOST igen! – kiáltotta döbbenten. – 37-nél több. 38-nál kevesebb. A kettő között van félúton. 37 és még négy rovátka… nem egészen a fele…- mosolygott ragyogóan, s büszkén rám nézett, majd arcáról az ijedtség elkergette a mosolyt. – De ez most mit jelent?!
- Hát. 37 felett azt mondjuk: hőemelkedés, 38 felett: láz. – vontam meg a vállam. Talán valahogy a tankönyvek is így írják… szerintem még belefér a 37,5 és a 38,5…
- Akkor hőemelkedésed van! – kiáltotta ijedten. – Szólok Zsoltinak! – pánikszerűen ugrott ki az ágyból, s megtorpant az ajtóban. Visszafordult, visszaszaladt az éjjeli szekrényhez és a kezembe nyomta a bögre teát. Majd lerobogott a lépcsőn.
Magamban mosolyogva felültem, de hirtelen rám tört az izgatott várakozás… s Zsolti pár másodperc múlva meg is jelent az ajtóban. Egyedül. Fekete pólót és fekete szabadidő nadrágot viselt, ami sötétítette haját. Fehér zokniban ácsorgott a szürke szőnyegpadlón. Vigyorgott. Karjait és lábait is keresztezte, ahogy a sötétbarna ajtófélfához dőlt.
- Szóval… - jó. Már minden kérdésétől kezdtem halálra rémülni. – kezdte.
- Szóval? – mosolyogtam rá, és nagyon kacérra sikerült. Hát. Hihetetlen volt egy reggel láz nélkül és elviselhető fájdalmakkal.
- Szóval, Bencéből orvos lesz? – kérdezte nevetve.
- Jaj, remélem, nem!- megrémültem a gondolattól is… egy szerető anya nem akarna ilyen életet a gyerekének – Egyszerűen csak mindenben le akar Téged győzni. – közöltem.
- Sikerül is neki…- válaszolta. – semmi kétség. – nevette el magát lazán. – majd az ágy felé indult, felém.
A szívem össze-vissza kezdett kalapálni. Lépteit lelassította a látásom, minden egyes porcikájába mélyen szerelmes voltam… Majd leült mellém az ágyra, s ujjaival az alkaromon kezdett táncolni. Elöntött a forróság, s nem bírtam arcáról levenni a szemem.
-Khm… szóval mit csináljunk?!- kérdezte, majd tekintetét farkas-éhes tekintetemre emelte, ami láthatóan teljesen megbabonázta, majd szánt szándékkal indult el afelé…

Afelé… ahol nincsenek laborértékek… nincsenek fájdalmak… nincs didergés. Ahol Ő van. És én. Ő énbennem, én Őbenne, mélyen, kérdések és válaszok nélkül. Ott, ahol én mindig is a felesége voltam és az is leszek, még akkor is, ha a holnapban már nem leszek jelen.

-Rád hallgassak, vagy megmérjem a vérnyomásod?!- kérdezte búgó hangon, s ajka féloldali mosolyra húzódott.
Lassú, folyamatos mozdulatokkal feltérdeltem, s fölé magasodtam. Szőke, összetapadt tincseim vége járomcsontját simogatta. Tekintete felemelkedett, várt. Arcáról eltűnt a mosoly, összeszorult torokkal nyelt egyet. Kezeimmel átfogtam a tarkóját. Érintésem erős volt, akaró. Keze óvatosan csúszott fel meztelen combom külső oldalán a fehér hálóingem alá. Kihátráltam érintéséből, s az arcához hajoltam.
-És Neked…- kezdtem, s ajkam hozzá érintettem az övéhez. – Neked most mennyi a vérnyomásod? – kérdeztem, s gyengéden megharaptam az alsó ajkát.
Felsóhajtott, felállt, derekam mögé nyúlt, hátradöntött, s karjával tartott az ágy felett, majd lassan letett, miközben fölém hajolt.
-Nekem most… nincs olyanom…- válaszolta akadozva, majd követelően magamhoz húztam.

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Memoár
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Dóra

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 204
Regisztrált: 1
Kereső robot: 32
Összes: 237
Jelenlévők:
 · Napfeny


Page generated in 0.2063 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz