I.
Hófödte bőrödön őrülten cikázva
megfogadtam:
tízmilliószor is akár
le merem majd írni
szent neved.
Halántékomról szemerkélő imáimat
neked adom,
az összes hegy,
gomolygó folyóim,
minden őszi búcsúm
immár a tiéd.
Lásd!
− ha így rendeltetett −
most tízmillió évre
elengedtelek,
hogy borostyán szemedből
éjjel csillagkövet,
nappal felhőhajú égboltot
hajlítsak magamnak.
II.
Ajkaim közül
novemberi csönd szitál,
és rád nehezedik
áradó bizonytalanságom
te barna mindenség…
Mellkasod mámora
és két kitárt karod
talán most utoljára
az enyém −
(de mégsem lehet)
Gerincoszlopodra
tavakat, nádakat,
gyönyörű álmokat akarok cirógatni,
beláthatatlan hátadra ráírni,
míg alszol:
négyszázhuszonhárom nap
belőled kevés.