Az anya aggódva ült
nagybeteg gyermeke
apró bölcsőjénél.
A kis házban a csönd,
szegényen öltözött
öregemberré vált,
a betegség vonzotta
oda a halált.
A kicsivel hosszú útra kélt
nagy melegházába,
ahol a virágok és fák is
csodálatos kuszaságban
nőnek.
Üvegharang alatt jácintok,
karvastag
pünkösdi rózsák
békében megférnek,
vízi növények,
frissen és félig hervadtan.
Pompás pálmák
bólogatnak,
tölgyfák és platánok
mind egy-egy ember,
néhányan élnek,
mások meghalnak.
Mindenét feláldozta az anya,
csipkebokrot melengetett
keblén, vére serkent,
két szemét kisírta,
azok a tó fenekére hullottak,
két drága gyönggyé változva.
A tó elrepítette
a halál kertjébe
szeme világáért cserébe.
A halál rámutatott
két gyenge virágra.
Egyik a te gyermeked,
mondta,
a másik virág, ismeretlen
ember sorsa.
A szegény anya látta,
hogy az egyik
áldás oszt,
öröm-rügyet hajt,
a másik gyötrődik
nyomorban él,
és szenved majd.
Térdre esett, és Istenhez
fohászkodott.
Ne hallgass meg engem!
Ne hallgass meg engem!
S a halál elvitte a
gyermekét csendben.
Megjegyzés: 2011. december 7., szerda