Elvisz téged, a mennyországig a képzelet,
De pofont kapsz, s az arcodba nevet a könyörtelen végzeted.
Kibillent egyensúlyodból az út, amire rávisz,
S rád zúdul az élet, mint a könyörtelen árvíz.
Hátrakulcsolt kézzel baktatsz csak is előre,
De nyomodban, a halál lerázhatatlan testőre.
Fertő ez hely, gyarló ez a szín,
Meddő ez a test, gyomorforgató a kín.
Fekete a ház, Fekete a tánc,
Fekete az ország, Fekete a nász.
Ezüst pallos pihen a nyakon,
Bogarak hemzsegnek a véres csonton.