Reggelre ősz lett, valódi, tiszta ősz,
a fűdárdái mind földig letörtek,
köd úszott át lomhán a múlt időn,
s a nyár-percek sápadtan peregtek.
Elhullt az aranyszárnyú rigóének,
nincs sehol, fák hegyén varjú dalol,
hírnöke télnek, mint károgó vének,
ijesztő hangjával szívig hatol,
de szép volt nyarunk és az őszt nem félem,
jól tudom, fényfaló felhők fölött,
ott a napnak nyárba szerelmes fénye,
mi néha-néha majd reám köszön,
s szavában lesz annyi egyszerű derű,
mint tavaszban ringó első zsengefű.