Lelkem nem volt akkor
még ébren,
szelíden kavarogtam a hideg,
kék éjben.
Később méz-illatú sóhajban
lebegtem,
csörgő patakban vízcseppként
fürödtem.
Szivárványszín kezem virágokkal
játszott,
falevéllel pörögtem, s álmodtam a
táncot.
Kezeim kincseket szórtak
önmagukból,
hangom lágy dallamot alkotott
szavakból.
Akkor sötét éjben, hűvös
fuvallatként,
bőröd bőrömhöz ért, égő
tűzvillámként.
Kezed lidérc-tükröt tartott
arcom elé,
sötét éjszakában változtam
semmivé.
Belőled léptem ki fájó
álomlényként,
… s nélküled indulok el, sejtelmes
talányként…