Elvesztettem szavaimat…
talán épp az az
ártatlannak-látszó
víztükör vette el tőlem,
amin még utoljára
körbefontam velük
a délutáni nap
pihenni készülő sugarát,
s most valahol a mélyben
aranyos iszapba ágyazva
vajúdik új testet a világ.
Csak nézem hová
hangom hullt veled,
most még visszahozhatnék
belőlük valamennyit,
még összerakhatnám,
kimondhatnám
azt a vergődő üzenetet,
de mégsem szólok…
Tétlenül nézem,
ahogy levelek ezreivel
temetik egyre hűvösebb
hullámsírba a fák…
Megjegyzés: 2011.09.17.