Mikor hangulataidban
elvész a remény,
csend homlokodra ráncolódik,
sötét tintájába fullaszt polip éj,
festékszagú fehér falak
omlanak,
agyadra lapítva félelmeid,
hitetlen álmok biztatnak,
hogy senki légy.
Akkor emeld fel kő fejed,
görgess gőgös vágyakat
fel, kéjre merevedett csúcsokra,
hogy a játék igaz legyen,
hazugság ne mondhassa,
nem ér a nevem,
akkor emeld fel kő fejed,
s zúzd porrá, szétfolyó
megfoghatatlan homokká
a bebetonozott
önhittséget.
Bonts ráncaira hiú éveket,
rúgd szét hajnalok pírját,
hadd fesse kehes nappal
unalmas szürkére
sötét éjek titkát,
fogd a napot, illeszd delelőre,
s hidd el magadról,
hogy te voltál
a világ kármentője.