Egyeseknek a halált jelenti,
borzalmas, hűvös, elmúlást hozó
átmenet, mi aztán a fagyot köszönti,
amiben csak az élet fogyó.
Aztán elillan; nem is volt.
Csak gondolat, emlék marad.
De ki erre gondol, maga is holt:
A gyönyörű őszben szépet nem arat.
Nekem az ősz gyönyörű.
Egyedi, ragyogó, színes;
tőle jön egy ösztönszerű:
Az ősz lélek-míves.
Annyi minden hallgat.
Minden, s mindenki néma,
mikor egy más világ ballag
s ráhúzza arcát a nyáréra.
Kéz a kézben, párok indulnak
kietlen, hosszú, néma útra.
Egymásra tekintenek, nem szólnak.
Csendesen gondolnak jövőre, s múltra.
Fagyos szőnyeget szór
elébük a zord északi szél;
másnak rémisztő kór,
számukra kedves a lehullt levél.
Nem szólnak, mégis mindent elmondanak:
egy pillantás. Mint ahogy a hold
rájuk világít; ezüstfényű csillagfonalak.
S ez a pillantás az Életük volt.
Közel az ősz, akár a csillagok
fénye egy tó tükörvizén.
Mégis távol, hisz hiába ragyog
ezer csillag: tükör az Éj tengerén.