Fakó az éj, nem narancs s nem is ében.
Állok. Szívemnél tócsa nő, s benne fekszek ébren.
Mint kiterített vad oly nyugton heversz,
s véred tarka bája áztatja szemem.
Kár lett volna magunkat megmentenem.
El sem veszett hiszen csillagokba
karcolta nevem az ősök keze,
elegendő bűn hogy a múltat bevallom vele.
Már nem szólok néked fogaim zárják a csendet,
karjaim beoltott almafává lettek.
Üljünk le árnyékomba, az emberek sarja ez,
s míg elvadult hajtásom metszegetem,
Te dalolva táncolsz tova a szívemen.