Hol határt nem vet a lerótt szárnyakon derengő képzelet,
mesék végén bukdácsoló fémyben,
színek ölelte rezzenések hátán vehettem vállamra,
s már tudom,
meddig rohan sírva a kispatak, hogy elérje anyját,
láttam hogy rakja alapköveknek piramisléptekben
mészkérgű tégláit a csiga emeletmagasra napokon át,
követtem gyerek-korukól az erdei mohák
soha nem ébredő, zöld-szülte álmait,
itt, e meg nem értett létben,
cask azt nem tudom, hány körhullámot fodroz
a szerelem-tavának ezüst-tükrén hajdan ejtett kövem.