Navigáció


RSS: összes ·




Memoár: A múlt útján (19.)

, 457 olvasás, Mona , 6 hozzászólás

Ezek vagyunk

Egy szemhunyásnyit sem aludtam azon az éjjelen. A csap csak csöpögött, a lépcső ropogott, a kutyák horkoltak a földszinten. Az utca fáin a fagyott ágak mint csontvázak zörgő, ízület nélküli csontjait rázta az enyhe szellő. A hajszál-vékony Hold vakítva zavarta a szemeimet.
Bence baloldalán feküdtem, s Ő álmában hátat fordított nekem. A szuszogását hallgattam, s ahányszor csak egy picit is megakadt a lélegzete, felkaptam a fejem. Figyeltem párnáján a buksija alatti benyomatot, melynek árnyéka a légzésével változott. Monoton ritmusra vágytam. Számoltam, hányszor rándul meg kis teste a takaró alatt, s hányszor mozdul nagyobbat. Az álmaiba is bele szerettem volna látni, belecsöppenni, hogy ott is, itt is megvédhessem.
Majd hirtelen felém fordult, s nagy, sötétbarna szemei a holdsugár sávjait keresztezve felém csillantak.
- Miért nem alszol? – kérdezte aggódó hangon.
- Alszom… csak most épp álmodsz…- hebegtem-habogtam, mire kacagni kezdett.
- Tudod, hogy rosszul hazudsz. – hányta a szememre, s a szavak túlságosan idegennek tűntek egy 7 éves szájából…
- Tudom. – mosolyogtam és éreztem, hogy nem kell válaszolnom.
Tekintetét sóhajtva végigfutatta a hajamon, s egy tincs vége felé nyúlt, majd simogatni kezdte.
- Úgy nézel ki, mint egy angyal, nagyon szép vagy. –
Hirtelen egy kép villant a szemem elé, amiben kékülő arccal fuldoklik. Megrezzentem, Ő rám mosolygott, s bele csavarta ujját a hajamba.
- Ne félj, Roni. Majd én vigyázok rád. – közölte bátor, rezzenéstelen hangon. Tüneményesen aranyos volt, ahogy még az ujjait is ökölbe szorította.
Behunytam a szemem, s alvást színleltem.

Egy szemhunyásnyit sem aludtam azon az éjjelen, sem a következőn. Hetekig nem aludtam ezután. Eleinte úgy gondoltam, hogy nem is baj, legalább tudok figyelni Bencére, legalább be tudom pótolni a műtéti naplók dokumentációit, legalább lesz néhány órám a napból, amikor egyedül lehetek a csendben, a sötétben. Hihetetlenül hangzik, tudom, de az első hetekben egyáltalán nem éreztem fáradtságot. Néha gondoltam csupán az alvásra, és ezt is csak a megszokás juttatta eszembe. Később már el kezdtem gondolkozni azon, hogy nemsokára meghalok, ha nem tudok elaludni. Altatókat vettem be, amik teljesen hatástalannak minősültek. Ha nem velem történt volna mindez, el sem hittem volna, hiszen az egész orvostudomány a gyógyszereinken alapszik. Pánikrohamaim voltak. Féltem a nem-alvástól és féltem az elalvástól. Napról napra egyre inkább azt éreztem, hogy az önkontrollom kicsúszik a kezemből. Segítséget kellett kérnem, mert sehogy sem boldogultam a helyzettel.

Utáltam a pszichiátereket, mindig is utáltam őket. Aztán megismertem a mostohaanyámat, akinél gyönyörűbb lelkű orvost, nőt, anyát sosem ismertem. Általa és a beszélgetéseink során döbbentem rá a tényre, hogy mekkora különbség van pszichiáter és pszichiáter között, pontosan úgy, ahogy nem létezik két azonos lelkű ember sem. Talán azért alakult ki bennem ez az ellenséges nézet, mert a pszichiáter kollégáim egytől egyig fabatkát sem értek a segítés zászlaja alatt. Kiégett, konzervatív, vén orvosok voltak, akiket messziről elkerült az empátia készség és az emberszeretet. A kompetenciájukban is kételkedtem.
Drogfüggő kamaszkorom közepette egy relatíve fiatal pszichiáter pasi praxisába sodort az élet, vagyis Anyám. Persze, hogy utáltam Őt. Úgy éreztem, hogy senkinek sincs joga beleszólni az életembe, és felháborított a tény, hogy valaki, orvosi címen kompetensnek érzi magát abban, hogy megmondja, nekem mi a jó, és mi nem. De aztán megkedveltem Őt, mert úgy tűnt, hogy nem csak antidepresszánsokkal akar bombázni, úgy tűnt, hogy tényleg érdeklem. Érdekelte az, hogy milyen ember vagyok, hogy mit szeretek és mit nem. Érdekelték a festményeim, egy csomószor eljött a táncóráimra, hogy megnézze, milyen vagyok tánc közben, és mennyit jelent nekem ez. Kíváncsi volt a barátaimra, a helyekre, ahova menekülök, akár a való világban, akár a fejemben. Összebarátkoztunk. Sokat faggattam én is a magánéletéről, a menyasszonyáról. Együtt sétáltattunk kutyát, de még buliztunk is együtt. És akkor… egyszer csak már nem találtam ott Őt a rendelőjében. Öngyilkos lett. Sosem találtam meg Vele kapcsolatban sem a válaszaimat.

Nyilvánvaló volt, hogy beszélnem kellett valakivel, mert a nem-alvástól minden szép lassan kezdett összeomlani bennem és körülöttem. Addig húztam az időt, míg végül a főnököm, a sebészeti igazgató bezavart ahhoz az orvoshoz, akitől nem csak a testemen, a lelkem hátán is felállt a szőr. Gondoltam, semmi gáz, elmondja, mit szedjek be, esetleg hozzám vágja a receptet, aztán azt mondja a főnökömnek, hogy rendbe hozta az életemet.
Volt rá példa. Találkoztam már vele, egy évvel ezt a telet megelőzően.

Egy évvel ezt megelőzően halt meg az ikertestvérem. Nem sírtam. Nem hagytam, hogy a fájdalom keresztbe törjön, mert tudtam, hogy nem sokára mellette leszek ismét. Elhatároztam, hogy öngyilkos leszek. Az elhatározásom szikla szilárd volt, képtelen voltam nélküle létezni ebben a világban. De… mindenek előtt el kellett temetnem Őt és az Anyámat, aki néhány nappal a halála után követte Őt a túlvilágra. Beszélnem kellett Anyám újdonsült ügyvéd férjével, felváltva kellett rohangálnom a bíróságra és a rendőrségre… valahogy még maradásra bírt az az idő, míg lecsukják a férfit, aki megölte a testvérem. Nem a bűnhődése miatt… egyáltalán nem… szembe akartam nézni vele úgy, hogy a szívem többé ne repedezzen a gyűlölettől. Meg akartam bocsátani neki… azt, ami megbocsáthatatlan.
A környezetem tudta, hogy mire készülök, mert érezték rajtam, hogy nem gyászolok. Sietek valahová, és már csak a takarítás van hátra.
Egyik este azonban nagyon furcsa dolog történt. Telefonon beszéltem az egyik legjobb barátommal, amikor a készülék kiesett a kezemből. Reflex-szerűen utána nyúltam, amikor is akkora fájdalom sújtott a jobb csuklómba, hogy azt hittem, menten leszakad a kezem az alkaromról. Mire a föld felől magam felé fordítottam, már az ujjaim végéig szaladt a vöröslő vér patak. Gondolkozni nem volt időm. A másik kezemmel kaptam fel a telefont a padlóról és kértem a barátomat, hogy küldjön egy mentőt, különben elvérzek. Majd valamiféle görcs megrándította a bal kezem is, s a sötétvörös vér a bal csuklóm környékéről is ömleni kezdett. Olyan gyorsan történt minden, hogy elájultam még az előtt, hogy beadhattam volna magamnak az alvadási faktort. Amikor felébredtem, a kórházban találtam magam, a munkahelyemen, és az összes munkatársam az ágy körül toporgott. Azt hitték, hogy én tettem. Nem én voltam. De akkor mi a fene történt. Az első néhány óra után eldöntöttem, hogy mégis csak jobb, ha azt mondom, én voltam, felvágtam az ereimet, különben szerintem egy életre bezártak volna a pszichiátriára. A saját orvosaim elképzelhetőnek tartották azt, hogy ugyanaz ment végbe a csuklóimon, mint ami a hasamban szokott. Egy ingerületvezetési zavar okozta görcstől felszakadt erek, elhalt szövetek… de szimmetrikusan mindkét csuklómon?! Én sem tudtam, mit higgyek, orvosként én sem hittem volna magamnak. Így is nehezen.
Hát, így ismertem meg István Doktor Urat, mert az Ő jóvá hagyása kellett ezután ahhoz, hogy tovább dolgozhassak. Két percig voltam bent az irodájában, konkrétan pont addig, míg megírta a szakvéleményt, s közben csupán ennyit mondott nekem: "Maga nagyon jó orvos, Kislány, menjen vissza dolgozni!"

Ezért is gondoltam azt, hogy most sem fogok túl sok időt tölteni nála. Tévedtem. Fene tudja, miért, de annyira el kezdtem érdekelni Őt – talán kellett valami új cikk-téma -, hogy lemondta aznap az összes betegét, sőt… még a feleségét is felhívta, hogy nem ér haza vacsorára. Azért reménykedtem benne, hogy nem akarja a fejemet egyből elektródákkal sütögetni…
- Szóval, meséljen nekem valami érdekeset, Nóra!- hát így kezdte a beszélgetésünket, s ez alkalommal végre vette a fáradtságot és tekintetét felém emelte, miközben hátradőlt a puccos székében, s kezeit elhízott hasa előtt kulcsolta össze.
Meglepődtem azon, hogy így, szemtől-szembe nem is tűnt annyira vénnek, s a mosolya mintha valamiféle kedvességet sugárzott volna, de ebben nem voltam biztos.
- Igazából, Nora. – mondtam valamit idegességemben, nem szoktam kikérni magamnak, ha rosszul ejtik ki a nevem.
- Oké…- válaszolta, s felemelte a hangsúlyt a szó végén, mutatva ezzel, hogy még mindig nekem kell beszélnem.
- Negyvenkét napja nem aludtam. – válaszoltam, de egy csepp megrebbenést sem tudtam felfedezni a szemüvege mögött.
- Tudom, ezért van itt. – válaszolta, s a labda még mindig nálam volt.
- Igen…- nyökögtem és szerettem volna, ha kérdez valamit, mert nem igazán tudtam, hogy mire, merre akar kilyukadni.
- Na, jó… Nora…- sóhajtotta, s előredőlt, majd az asztalára könyökölt. – Ha most bármit választhatna, mit szeretne enni? – kérdezte végül.
A szemeim kikerekedtek, és azon gondolkoztam, szó nélkül kisétálok innen, de Ő folytatta.
- Vonatkoztasson el a kórházi büfétől… utazzon el a képzelete Olaszországba, vagy Kínába, vagy ahova szeretne…
- Enni?! – kérdeztem vissza még mindig értetlenül.
- Enni! – válaszolta lelkesen. – hm… egy jó kis pacalpörkölt szafttal, nokedlivel, kovászos uborkával…- lelkendezett, mire az én gyomrom háromszor fordult körbe, s ezt látta is az arcomon.
- Nem tetszik?! – kérdezte mosolyogva.
- Nem… én nem… igazán eszem… húst…- nyökögtem.
- Hát, akkor mit szeret, Nora? – kérdezte, s újra hátradőlt.
- Enni?! – kérdeztem vissza ismét.
- Enni! – nevette el magát.
- Hát jól van…- válaszoltam, végre komolyan elgondolkoztam a kérdésen. –
- Na, hát valamit mondjon! Bármi is az, én is biztos szeretem. – mosolygott és tenyerét a hasára nyomta.
- Hát… szeretem a… nem tudom… mondjuk a… most így tényleg nem tudok, mit mondani. – fogyott el a türelmem.
- Rendben. Mit nem szeret enni? – kérdezte hangsúlyosan.
- Utálom a húsokat, a tésztákat, az édességeket, a gyorskaját, a pizzát, a sütiket, a fagyikat, a csokit, a levest… a pacalt és az összes pörköltet… a ketchupot, a mustárt, a kenyeret, a kiflit, a zsemlét, a főzeléket, a krumplit, a rizst, a szalonnát…- soroltam gondolkozás nélkül.
- Mit szokott enni? – vágott közbe.
- Öhm… mikor?! – kérdeztem vissza.
- Mit reggelizik? – kérdezte felvágósan.
- Kávét…- válaszoltam alig hallhatóan.
- Kávét. – ismételte meg. – Én is iszom kávét… miután megettem egy nagy tál rántottát, két túrós táskát és megittam egy bögre csipkebogyó teát. – válaszolta, s kérdően nézett rám.
- Én nem reggelizem. – válaszoltam végül.
- Miért? – kérdezte.
- Nincs időm, nincs étvágyam olyan korán…- válaszoltam, miközben bólogatott.
- Jó. Mit eszik tízóraira?
- Dél előtt nem jutok ki a műtőből… - tekertem a fejem.
- Érthető. – bólogatott. – és délben? Mit eszik délben? – kérdezte.
- Hát… általában gyakorlatot tartok délben, vagy az ambulancián vagyok.
- Akkor mikor eszik? – kérdezte végül.- Ne mondja, hogy csak akkor, amikor hazaér?! Mikor szokott hazaérni egyáltalán?
- Változó…
- Jó, ha nem ügyel. – vágott közbe.
- 7-8 körül, nem tudom… akkor szoktam főzni! – vágtam rá, és örültem én is, hogy végre megtaláltam az étel jelenlétét a hétköznapjaimban.
- Vacsorát főz? – kérdezte.
- Általában, mire hazaérek, már mindenki túl van a vacsorán, inkább másnapra szoktam főzni.
- De azért Nora, maga eszik belőle, nem?! – kérdezte.
- Nem… mert általában valami olyasmit főzök, amit én nem eszek meg.
- Miután megfőzte az ételt, mit csinál? – kérdezte.
- A családommal vagyok. Sok a probléma… - zártam rövidre a dolgot.
- És ezután, Nora?- sóhajtotta, és én megint elvesztettem a fonalat.
- Hát, miután a tesóim elaludtak, a Párommal akkor lehetünk kettesben…- fogalmaztam meg szépen a dolgot…
- Aztán alvás. - mondta végül.
- Aztán alvás. - helyeseltem.
Ismét előre dőlt, közel hajolt hozzám az asztalán, s a szemüvege fölött nézett a szemembe mélyen.
- Nem felejtett el valamit, Nora? - kérdezte, s hangja minimálisra halkult. - Hát enni, Nora… elfelejtett enni…

Kinyomtatom


Regisztrálj!

Csak regisztrált felhasználó írhat hozzászólást. Ha véleményed van a műről, regisztráld magad oldalunkon, és írd le!

Még nem vagy tagunk?


Kapcsolódó linkek

· Témakör: Ezek vagyunk
· Kategória: Memoár
· Írta: Mona
· Jóváhagyta: Medve Zsolt

A szerző utolsó 30 műve:


Tagjainknak

Online látogatók:
Látogató: 302
Regisztrált: 0
Kereső robot: 17
Összes: 319
Jelenlévők:
 · gazzo


Page generated in 0.2675 seconds
Nicknév: Jelszó: Emlékezz