A hankóban aznapra véget értek a tanítások. Társaimmal együtt hagytam el az épületet, majd kis idő után elváltam tőlük. Nem volt ebben semmi szokatlan, hiszen minden alkalommal ugyanez történt. Ugyanazok a formaságok, ugyanaz az élet, nap, mint nap. Azon se lepődtem volna meg, ha az iskolában is ugyanazokat a technikákat gyakoroljuk, mint egy héttel ezelőtt. Tulajdonképpen… minden ugyanolyan volt. Ugyanazok a színek és formák, ugyanazok az emberek, ugyanazok a házak és étkezdék, amikben ugyanazokat szolgálták fel, mint máskor. A teaházak falai között is ugyanazok a mozzanatok történtek. A kisfolyó felett átvezető híd alatt is ugyanaz a víz folyt, mint máskor.
Aznap semmi változást nem láttam az életemben. Olyan volt, mintha bennragadtam volna egy hatalmas kerékbe, mi folyton jár, de nem halad. A híd korlátjánál előidőztem egy kicsit. Figyeltem az alant hömpölygő hullámokat, egy fél pillantásra méltatva csak a mellettem elhaladó gésákat, kik mögött rögtön egy kordé haladt tovább. Igazából ezt sem éreztem olyan fontosnak. Majdhogynem mindennap találkoztam ezekkel az emberekkel, ahogy az iskola falai között is nap, mint nap ugyanazokat az arcokat véltem felfedezni. A szél is ismerős illatokat hozott, a por is ugyanúgy szállt fel, akár az elmúlt napokban. Üresség tombolt bennem, ami szürkére, érdektelenné festette az egész világot.
Lábaim tovább vittek a már megszokott utcákon, az ugyanúgy sodródó víz mellett. Hosszú ideig meg sem hallottam az ismerős furulyaszót, minek dallamát már szinte el is felejtettem.
Az egyik házfalnál ült és játszott, nem messze tőlem. Rég láttam, immár közel három éve is lehet, hogy útjaink egész mostanáig nem keresztezték egymást. Amint mellé értem a játékos, lelketnyugtató játék abbamaradt. Azok a zöld szemek mintha a szívembe láttak volna.
- Örülök, hogy újra látlak Sora.
Mosolygott, majd felállt és leporolta szürke hakamáját.
- Részemről az öröm… Hayabusha.
- Üresnek tűnsz. Bánt valami?
Ez a kérdés valahogy nem esett jól. Úgy éreztem hiába feszítem meg az arcizmaimat, hiába próbálom szabályozni az érzéseimet, Hayabusha így is belém lát. Nem akartam, hogy ez történjen. Nem akartam ennyire kiszámítható lenni.
- Semmi. Semmi érdemleges. – mondtam fejemet kissé oldalra fordítva, bár magam sem tudta miért tettem így. Nem bántott semmi, mert nem éreztem semmit az ürességen kívül. Mégsem akartam, hogy ennyivel váljunk el. – Úgy hallottam nemrég segítettél a húgomnak elűzni a házassággal kapcsolatos kételyeit. Hálás vagyok ezért.
- Nem történt semmi. Ez egyfajta kötelességem felétek.
- Kötelesség?
Igazából egész idő alatt egyoldalúnak ítéltem ezt az ismeretséget. Hayabusha mindent tudott rólunk, de mi ezt korántsem mondhattuk el róla. Velünk volt, amikor úgy tűnt szükségünk van rá, ám őt egyszer sem láttuk tanácstalan elyzetben.
- Jöjj velem! Azzal nem oldunk meg semmit, ha csak itt állunk. – azzal elindult ugyanarra, amerre amúgy is mentem volna.
Különösen éreztem magam, hiszen ezt az utat általában egyedül járom végig. Most, hogy Hayabusha is elkísért egy kicsivel világosabbnak láttam mindent. Hosszú percekig nem szóltunk, csak egymás mellett haladtunk előre, a már megszokott útvonalon.
- Mond csak… - szólalt meg hirtelen, minden felvezető mozzanat nélkül. – Biztos, hogy szamuráj akarsz lenni?
- E… ez mégis miféle kérdés? – döbbentem le egy hosszú pillanatra, de elég volt ránéznem, hogy lássam; tényleg komolyan kérdezte. Nem értettem miért fontos ez, hiszen már az elejétől kezdve tudhatta a válaszom. – Természetes, hogy az leszek. Kötelességem fenntartani a hagyományt, ha nem akarom, hogy a családom a földeken kössön ki. Az iskola elvégzését követően a többiekkel együtt a sógun csapatát fogjuk alkotni.
- Értem. De te nem ezt akarod.
Olyan könnyedén ejtette ki a szavakat, hogy elkezdtem kételkedni abban, amit az előbb mondtam. Ragaszkodtam az elhatározásomhoz, ragaszkodtam ahhoz, hogy a család érdekeit tartsam szem előtt. Tulajdonképpen…
- Üressé váltál. Látom rajtad, hogy nincsenek saját álmaid, amik kitöltenék a benned keletkezett űrt.
- Nincs értelme saját álmokat kergetnem. – feleltem makacsul ragaszkodva a belénk nevelt elvekhez. – Ha saját álmokat kergetek, ugyan miképp lehetnék a sógun hasznára? Ha mint szamuráj nem ismerem el az egység erejét, úgy mások sem fogják és akkor az egész nemzet széthullik. Az öntörvényűség csak káoszt okoz, amit az ellenség könnyedén kihasználhat.
- Ismerős szavak. – bólintott elégedett mosollyal. – Had meséljek neked valamit.
Nem volt értelme ellenkeznem. Úgy döntöttem inkább végighallgatom a meséjét, minthogy ismét szólalnom kelljen. Ismertem a Festett Kimonó legendáját és furcsa megnyugvást okozott a tudat, hogy ez került szóba. Hiába töltöttem be már huszadik életévemet, valahol mélyen örültem ennek a fejleménynek.
Annak idején élt egy ronin, kinek tartományszerte rettegték nevét. Úgy hívták Kamui. Kardja még a legkeményebb sziklát is átvágta és olyan gyors volt, akár a szél. Azt rebesgették, hogy egy csatában elvesztette vezérét, és azután egyedüli túlélőként barangolt a világban, olyan munkákat vállalva, amiből éppenhogy fenn tudta tartani magát. Méltósága napról-napra csökkent, az eltelt évek száma is egyre nőtt. Más szamurájokkal ellentétben, a madarak neki nem zengték a dicsőség dallamát. Nem találta helyét a világban, amiben élt, nem lelte örömét egyetlen nőben sem és az ital sem enyhítette lelkének fájdalmát. Bosszú nem vezérelte, hiszen akkori ellenségeit még a csatában legyőzte. Úgy érezte nincs már olyan isten, ki halála után utat mutatna lelkének a sötétben.
Halandó életének derekán történhetett, hogy útja egy szerzetesét keresztezte. A fogadóban a vándorpap elmesélte neki, hogy egy üzenetet kell elvinnie a tartomány túlsó végében álló templom papjának, a lehető leggyorsabban. Kamui ennek hallatára felajánlkozott, de nem kért érte pénzt, mert úgy is arra ment volna tovább.
Vagy ezer lépést követően a ronin azt mondta:
- Még ezer lépésre elkísérlek szerzetes, mert arra van dolgom.
A szerzetes beleegyezett, majd haladtak tovább. Veszélyes volt az út, így az egykori szamuráj kardja sem rozsdásodott be. Mikor megvolt az ezer lépés, Kamui ismét ezt mondta:
- Tudod mit szerzetes, elkísérlek még ezer lépésig. Úgy is ott van a következő falu.
A papnak ez ellen sem volt kifogása, így még ezer lépésig együtt haladtak. Már látszott a templom körvonala, amikor letelt az említett távolság. Akkor Kamui ezt mondta:
- Ha már itt vagyunk, hát elkísérlek a templomba.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy épségben eljussanak a célig. A templom lépcsőjéhez érve a szerzetes eképp szólt hozzá:
- Megtetted az újabb ezer lépést, de pénzem most sincs, hogy kifizesselek a fáradozásodért.
Egy kis gondolkozás után Kamui ezt válaszolta:
- Egyszer sem kértem tőled pénzt. De ha mindenáron ki akarsz fizetni, akkor nincs más választásom, mint visszakísérni téged a templomodba, szerzetes. Újabb ezer lépésig van időm kigondolni mennyit is kérjek a fáradozásomért.
A pap nagyot nevetett a harcos válaszán, de nem utasította vissza döntését. A történtek után Kamui-t már csak úgy emlegették, mint az Ezerlépés Harcosát, kinek kardja átvágja a követ és ki olyan gyors, akár a szél.
Végighallgatva a történetet hirtelen nem értettem, hogy ez miképp segít az én ürességemen. Az élet, vagy sokkal inkább az istenek határozata volt, hogy találkozott azzal a szerzetessel… igaz, saját akaratából döntött úgy, hogy elkíséri. Az ezer lépés után pedig saját akaratából vállalta az újabb távolságot a templomig. Saját döntést hozott.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – feleltem végül. – De Kamuinak nem lett álma, amit valóra akart váltani.
- Talán nem álom egy személy megvédése?
- Talán csak bűntudata volt, amiért az előző sógunára nem tudott vigyázni. Ezért ajánlkozott fel a szerzetes mellé… bár az is igaz, hogy a templomnál elválhatott volna tőle. Ezzel szemben…
Hayabusha szélesen mosolygott, mikor hirtelen elhallgattam. Sajnos bárhogy is gondolkodtam, Kamuinak mégiscsak lett egy álma. Egy saját álma, ami a szerzetes további védelmét is szolgálta. És ha ez így van, akkor a roninból harcospap lett.
- Úgy látom rájöttél, hogy a kötelesség nem örökérvényű. Kötelességgel tartozol a család, vagy a sógun felé, ugyanakkor nem feledkezhetsz meg a saját lelkedről sem… még mielőtt valami démon felfalja.
- Igaz. – ismertem el, de csak halkan. Nem szerettem, ha veszítek, vagy ha kioktatnak, ám ezúttal Hayabusha-nak valóban igaza volt.
Itt volt az ideje, hogy eldöntsem miért akarok szamuráj lenni. Miért akarok kardot fogni a kezembe, miért akarom kiszámolni az ellenfél következő lépését. Rájöttem, hogy az, amikor gyakorlok, ugyanolyan fontos, mint amikor csak elsétálok az iskoláig… mint amikor megteszem az ezer lépést.
A közelben egy apró madár énekére lettem figyelmes. Azelőtt sosem hallottam és sosem vettem észre. Ahogy azt sem, amerre haladtam. A város hangjai lassan elhaltak, ahogy a birtokunkra tévedtem. A szél belekapott a zöld lombokba, a cseresznyefák virágai üdvözlően öleltek körbe. A fű szelíden hajlott a lábam mellett, akár a tenger hullámai. Eddig nem éreztem ilyet egyetlen alkalommal sem. Nem voltam üres… csak nyugodt. Tudtam mi akarok lenni és mi a valódi célom.
Mikor megfordultam, hogy ezt megköszönjem Hayabusha-nak, ő eltűnt.
Megjegyzés: hankó - iskola, ahol a szamurájokat képzeték és nevelték.
|