Sosem voltam árva. Volt egy Anyám. Nőiességének egésze ki volt pakolva a testére. Gyönyörű nő volt. Dús, gesztenyebarna haja fénylőn csapódott tarkójára, szögletes arccsontjain hibátlan, hófehér bőr feszült. Szeme világoskéken ült, bár rám sosem tekintett igazán. Az évek sem raktak testére felesleges kilókat, és több évtizeddel később is látszódtak azok a hajlékony izmok, melyeket az orosz balett ostorcsapása alatt szerzett.
Nőiességének egésze ennyi volt. Csakis annyi, amennyit láthattál volna rajt, mert belül Ő teljesen üres volt, és merevre fagyott.
Ő volt az orosz nő, aki eszével és szépségével mindent elért, a világmindenséget is maga alá gyűrte. Vérzékeny, rangos családból származott, ami szintén nem volt utolsó abból a szempontból, hogy már fiatalon magas beosztásban dolgozott az Államigazgatás területén. Külügyi kapcsolatok hívták Magyarországra, s a világ minden más országába egyaránt. Férjet végül itt választott, Magyarországon. Kapcsolatukat elsősorban a pénz, a politikai hírnév, a felső ezerbe való tartozás pecsételte házassággá. A tervnek megfelelően fiú trónörökös született, az én legidősebb Bátyám, s az életük maga volt a tökély. Tökély… annak, aki annyira felszínes és sznob, amilyenek Ők voltak.
A kapcsolatuk azonban pontosan annyi volt, amennyit láthattál volna belőle. Átutazták, átbulizták, átdrogozták az életüket, míg a pénz csak ömlött a családi kasszába. Amolyan "buta és felesleges" dolgok, mint a szerelem, mint a hűség totálisan hiányzott az otthonukból. (Már ha egyáltalán otthonnak lehet nevezni egy puccos kastélyt, ahová csak megszállni térnek haza…)
Ahogy Anyámat ismertem, teljes biztossággal ki merem jelenteni, hogy sosem volt szerelmes. Ő sosem, de élt egy férfi, aki szerette Őt. Hogy mit látott Anyámban a festményi szépségén kívül?! Nem tudom… sosem volt alkalmam megkérdezni Tőle… A férfi sötét hajával, szemével és magas alkatával csábította el Anyámat. Abban is biztos vagyok, hogy a nőt egyáltalán nem érdekelte a férfi varázslatos kedvessége, áldott jósága, Istentől származó őszintesége és szeretete. Kizárt dolog, viszont állat jó pasi volt… és nagyon jó gyermekorvos, mert végül így találkoztak.
Azt nem merem állítani, hogy Anyám szerette a fiát, Ádámot. Szerintem Ő nem volt képes ilyen emberi érzésekre, viszont fontos volt neki, szüksége volt Rá a presztízs miatt, a társadalmi elvárások miatt. Szerencsére Ádám nem lett vérzékeny, viszont nagyon beteges gyerek volt. Anyám – ahogy mindig mindenből szintén – a legjobb orvost akarta a fiának.
A viszonyuk hét évig tartott. Nem számított ez olyan hosszú időnek, hiszen, évente csak néhány alkalommal találkozhattak. Az orvos ez idő alatt megházasodott, elvett egy tündér-jóságú nőt, aki kinézetével és belsőjével is maximálisan ellentétje volt az Anyámnak. Viszonyuk viszont nem szakadt meg az orvos házasságával… a viszonyuk aznap szakadt meg, amikor Anyám megtudta, hogy teherbe esett…
Persze, nem csináltak ebből semmilyen lelkiismereti kérdést. Anyám élete tökéletesen teljes volt az egyetlen fiával, a csillogó életével és az izgalmas viszonyával. Úgy ment el abortuszra, azzal a természetességgel, ahogy nőgyógyászati kontrollra szokott menni. Azonban úgy tűnik, hogy nőgyógyászból mégsem sikerült a legjobbat kiválasztania… a magzat megmaradt, a magzat tovább fejlődött, a magzat nem is egyedüli magzat volt… Anyám méhében egy időben kétpetéjű ikrek növekedtek. (Istenem, hogy teremthettél minket oda…)
Anyám folytathatta tovább az önző, egészségtelen életét, s már csak akkor derült fény az elbaltázott művi vetélésre, amikor már nem lehetett, mit tenni. Meg kellett szülnie az ikerbátyámat és engem. Édesapám azonban egész életében úgy tudta, hogy az abortusz sikeres volt. Anyám férje is abban a hitben élte le az életét, hogy az édes gyermekei vagyunk. Az egész világon egyedül Anyám tudta az igazságot, na meg én… hogy én honnan?! Hát, biológia óráról, 16 évesen…
Genetikából tanultunk a vérzékenységről, annak öröklődő jellegéről. Engem borzasztóan érdekelt ez is és amúgy a biológia minden apró cseppje. A legelső sorban ültem, s abban a percben, mikor belém vágott a felismerés, fel kellett tennem a tanárnőnek a kérdést, hogy megerősítse a tényt: valaki más az édesapám… a testemet elárasztotta a forróság, s remegő gyomorral tekintettem mögém, az osztálytársaimra, s a legutolsó padsorra, oda, ahol az ikertestvérem ült. A tanórát nem tisztelve fennhangon beszélgettek a többi fiúval, s az előttük lévő padsorokban ülő lányokkal.
Hát, visszafordultam, s halkan feltettem a kérdést, még jelentkezni is elfelejtettem…
- Ha a nő hordozza a kóros allélt, de nem beteg, a férfi pedig teljesen egészséges… akkor jól számoltam… hogy nem születhet vérzékeny lányuk?
- Bizony, jól számoltál! – válaszolt a tanárnő teljes természetességgel, majd beléhasított a gyanú… - Apukád vérzékeny, igaz?!
- Igaz. – vágtam rá a hazugságot… illetve, nem volt hazugság, hiszen a vérszerinti Édesapám, valahol a nagyvilágban vérzékeny volt, igen…
A vérszerinti Édesapám nem is volt annyira messze tőlem, mint azt akkor, abban a percben éreztem. Bár Anyám minden kapcsolatát megszakította Vele, az egyetemen megismertem Őt. Megismertem Őt, mint példaképemet, mint egy jószívű, teljes lelkében őszinte, hatalmas tudású embert, orvost. Közöttünk a szimpátia a legelső percben kialakult és kölcsönös volt. Megmagyarázhatatlan vonzást éreztem az irányában, és nem is értettem, miért érzek ennyire erősen iránta. Sokat beszélgettünk a szakmáról, a családjáról, a betegségemről… a világmindenség minden apró részletében egyetértettünk. Ő elmesélte, hogy öt gyermeke van, de annyira sajnálja, hogy egyikükből sem lesz orvos, hogy egyikükkel sem jön ki annyira jól, mint Velem.
A halála után jó pár évnek el kellett telnie, amikor úgy döntöttem, hogy megkeresem a gyermekeit és a feleségét. Akkor már tudtam, szintén jó pár éve tudtam meg Anyámtól a választ, hogy miért rajongtam annyira Őiránta…
- Hülyébb vagy egy retardáltnál, kislányom…- kezdte Anyám a felém intézett mondatait, a szokásos "szívélyes" stílusában, néhány pohár vodka után…- Nem vetted észre, hogy ugyanolyan a szemetek?
2009 telén maradtam teljesen magamra. A tél, amikorra a családom összes tagját elvesztettem. A tél… amikor Zsoltival sem voltunk együtt. 2010 Húsvétján döntöttem úgy, hogy megkeresem őket…
Emlékszem, mennyire izgultam. Mert végül is, mire számíthat az ember, ha csak úgy betoppan egy családba és közli…"héé… én vagyok az egyetlen élő bizonyíték, hogy a férjed házasságtörő volt." Talán még a nagyfejszét is a homlokomba állítva találom ezek után…
Persze, nem így történt. Az első perctől kezdve rendkívül közvetlen volt velem az egész család. Apránként pedig egy családdá váltunk. Én életemben először éreztem azt, hogy van egy szerető Édesanyám, az öt gyereket pedig akkor is és azóta is úgy szeretem, ahogy Édesapámat szerettem.
Édesapám feleségének a halála egybeesett a vetélésemmel. 2010 novemberére újra megtelt a házam. Beköltözött az öt gyermek és A Férfi is.
Tehát azon a novemberi estén az egyik Öcsémbe sikerült belebotlanom, mint fekete férfi-mellkasba…
- Ákos, basszus…- rezzentem meg ismét.
Az egy fejjel magasabb, 21 éves féltestvérem csillogó szemekkel, széles vigyorral tekintett rám.
- Mi van, rossz a lelkiismereted?! – gúnyolódott.
- Hát az is… meg áh… itt ez a kórház, teljesen sötét, mindenhol szellemek vannak…- bosszankodtam, miközben előre siettem a folyosón.
- Szellemek? – nevetett ki az Öcsém újfent, majd megálltam és a szemeibe néztem.
- Mmmost mit pimaszkodsz már velem?! – szidtam le nevetve.
- Mmmi ez a dadogás, Tesó?! – gúnyolódott rajtam tovább.
- Áh, öreg vagyok én ehhez…- legyintettem, s elindultunk lefelé a főlépcsőn.
- Hát, nem én mondtam…- nevetett.
|
Online látogatók:
Látogató: 79
Regisztrált: 3
Kereső robot: 15 
Összes: 97
Jelenlévők:
