Most sem én vagyok
ki szárnyal,
ki lovát elkötötte,
csak, ahogyan
kora-hajnalomban
hajlanak gondjaim körül
a szél-sebezte fák,
olykor sietve vág elém
a holnap
oltott
lángjának sötét üzenete.
Fülemben még
a tegnap íze cseng,
arcom hűen őrzi
varázslatában
suttogó szavaid után
rám hullt leheleted.
Valahol a határok
gyapjúiba szőtt fonál
akaratlan alkotott színe
talán az alkonyok
vér-vörösében
révedő múlás is lehetne.
De más lett e világ,
s örök időket vet
a gyöngéd mosoly mögött
kiejtett szó
s a meg sem született
oltár előtt
a százegyedik ének
-én leszek majd veled-